blog269-01.jpgTalán kevesen tudnak róla, de az 1917-ben függetlenné vált kis északi állam, Finnország is rendelkezett két csatahajóval. No nem olyan igazival csak azok kicsinyített másával, azaz parti páncélossal, amelyek rövid pályafutásuk alatt igen kalandos életutat jártak be…

A parti páncélosok

A gépkorszak beköszöntével, minden valamire való tengeri nemzet, amely egy kicsit is adott magára csatahajót álmodott a flottájába. Természetesen ezt csak a legnagyobb és leggazdagabb országok engedhették meg maguknak. Azonban az 1860-as években lezajló amerikai polgárháborúban megszületett egy új hajótípus a monitor. Ez az alacsony oldalmagasságú hajó, amely amellett, hogy erősen páncélozva volt, toronyba épített fegyverzetével, maximális hatékonysággal tudta kihasználni a tűzerejét. Már nem kellett sok, drága és lassan gyártható ágyút megvásárolni, ami a szegényebb haditengerészetek előtt is megcsillantotta az erő csalóka reményét. Azonban a monitorokkal volt egy alapvető probléma, az alacsony oldalmagasságuk miatt nagyon csekély volt a tengerállóságuk, amit azt a névadó hajó veszte is bizonyította. Ennek ellenére a monitor volt az alapja a későbbi toronypáncélosoknak, amelyekből a csatahajók kifejlődtek. Természetesen ezek a hajók már nagyobb oldalmagassággal bírtak, amely megnövelte a tengerállóságukat, és már a nyílt, viharosabb vizekre is kimerészkedhettek.

Az hogy a parti páncélosok megszülethettek, az az igény, és a műszaki fejlődés szerencsés találkozásának eredménye volt. A hosszú tengerparttal rendelkező országok nem telepíthettek mindenhova olyan erődöket, amelyet nagy és erős lövegekkel felszerelve távol tarthatták  az esetleges támadókat, ezért amolyan mozgó  ütegekre volt szükségük, amely kellő védelemmel és tűzerővel rendelkeztek. Közben a csatahajó megszületésével megteremtődött az alapja egy ilyen hajó megalkotásának. Az alap adott volt, de mivel a sebesség nem volt annyira fontos, ezért szerencsés módon ezek a hajók nem igényeltek nagy és erős gépeket. A gépek számának és méretének csökkentésével helyet takaríthattak meg és mellesleg a hajók oldalpáncélzatának magasságát is lehetett csökkenteni. Mivel a gépek tömegével és térfogatával lehetett spórolni maradt még lehetőség a páncélzat és a lövegek méretének növelésére. Így az igény megteremtett, egy nem az óceánok viharos vizeire tervezett, viszonylag kis méretű, erős védettségű és nagyűrméretű ágyúkkal rendelkező zsebcsatahajót. Természetesen ezek a hajók a nyílt tengeren nem vehették fel a versenyt a támadók teljes értékű hadihajóikkal, de saját közegükben a partok mentén, szigetek között bujkálva könnyen elronthatták a napját egy óvatlan, vagy elbizakodott támadónak, legalább is a tengeri teoretikusok szerint.

A kisebb nemzetek kapva kaptak az alkalmon és 1860 és 1920 között számos ilyen hajót állítottak hadrendbe. Ebben a skandináv államok jártak élen, de más kisebb országok is, mint Hollandia, a dél-amerikai államok, de még a távoli Sziám is rendszeresített ilyen hajókat. Azonban a kisebb államok mellett a jelentősebb tengeri hatalmak is állítottak szolgálatba parti páncélosokat. Ezek a hatalmakat a sajátos tengerviszonyaik illetve a geopolitikai helyzetük sarkalhatták ilyen hajók rendszerbe állítására. Így járt el a Monarchia, ahol az Adriai-tenger szigetekkel és öblökkel szabdalt partvidékén sikerrel lehetett bevetni az ilyen hajókat. Hasonlóan a Balti-tenger viszonyai miatt az oroszok is rendelkeztek ilyen hajókkal a svédek ellen. A feltörekvő németek is, mielőtt még a  vágyaik nem terjedtek odáig, hogy a Brit Birodalom kihívói legyenek, maguk is ilyen hajók vásárlása mellett döntöttek, leginkább a dánok ellen. Azonban ezek hajók nem minden esetben voltak igazi parti páncélosok, sok esetben inkább rossz értelemben vett költségcsökkentés miatt kis méretű csatahajók voltak illetve olyanok, amelyeken túl lépett az idő és méretüknél és fegyverzetüknél, védelmüknél, és főként sebességüknél fogva az első vonalban már nem lehetett bevetni őket. Ezeket a páncélosokat átsorolták a másod vonalba, a partvédelemhez, ahol nem volt szükség arra, hogy a csatasorba meg tudja őrizni a helyét. Így lett olyan nagyhatalmaknak is parti páncélosa, mint Nagy-Britannia, vagy épen az Amerikai Egyesült Államok. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik ugyan állítottak rendszerbe ilyen partvédelemre optimalizált páncélosokat, de alkalmazásukat nem teljesen hagyományos módon képzelték el. A svédek utolsó ilyen jellegű hajója a Sverige, egy, akár a nyílt tengeren is bevethető flottacsoport zászlóshajója volt, amelyben cirkálók és rombolók is megtalálhatóak voltak, így ez a hajó, noha parti páncélosnak tekintették (mondjuk a svédek pont nem) igazából egy miniatűr csatahajó volt. A holland hajók sem teljesen a klasszikus értelemben vett parti páncélosok voltak. Noha azt gondolhatnánk, hogy a derék németalföldiek a saját, sekély tengerparti vizeik védelmére állítottak rendszerbe ilyen hajókat, de nem. A holland hajókat a távol-keleti gyarmataik védelmére építették főleg a feltörekvő Japán ellen, ezért ezek a hajók a szokásostól eltérően nagyobb hatótávolsággal rendelkeztek, hogy a hosszú Indonéz partok mellett, bárhol megütközhessenek az ellenséggel.

blog269-02.jpg

A parti páncélosok alapvetően 1500 és 8000 tonna vízkiszorítással bírtak, de a legjellemzőbben, méretük a cirkálók vízkiszorításával volt egyenértékű. Azonban fegyverzetük jóval erősebb volt. Fő fegyverzetük űrmérete megegyezett a korszak csathajóinak hasonló lövegeiével, és számuk is hasonló volt. Ez a tendencia azonban csak az új korszakot megnyitó, csupa nagy ágyúval rendelkező HMS Drednought megjelenéséig tartott. Amikor ugyanis a nyílt tengeri csatahajókon a lövegtornyok száma el kezdett szaporodni, a parti páncélosokon ezt már nem lehetett követni, mivel a hajótest méret két fő lövegtorony beépítésénél többet nem tett lehetővé. (volt kivétel ,de az jóval kisebb lövegekkel rendelkezett, a jellemző fő lövegtorony szám, kettő maradt.) Így miközben a csatahajók lövegtornyainak száma négy-ötre, sőt kivételesen akár hétre is szaporodhatott, és a beépített lövegek számai legalább kettő, de néha akár három is lehetett, a parti páncélosok a legjobb esetben maradtak a két ikerlöveggel felszerelt toronyelrendezésnél. Ráadásul a lövegeik űrmérete is fokozatosan elmaradt a korszerűbb csatahajóktól. Gyakorlatilag a korszerű csatahajók megjelenésével a parti páncélosok már csak a cirkálókkal és az azoknál kisebb hadihajókkal ütközhettek meg a siker reményében, már ha azok nem oldottak időben kereket előlük. Ennek ellenére talán pénzügyi okokból, talán valamiféle státuszszimbólumként illetve a fleet being elvnek megfelelően puszta létük, mint elrettentő erő miatt, még sokáig rendszerben maradtak a kisebb nemzetek flottájában. Sőt még az első világháború után is épültek, mint azt a cikk fő témáját adó két finn páncélos is.

blog269-03.jpg

Amikor az első világháború után a kis és szegény Finnország lerázta az oroszok igáját és független állammá vált haditengerészete mindössze két tucat elavult volt cári, illetve két a németektől kapott hadihajóból állt.  Hosszú ideig kisebb gondja is nagyobb volt északi testvéreinknek, hogy hadihajók építésébe kezdjen, de 1925-ben egy tragikus esemény világított rá a flotta siralmas állapotára. Az S-2 torpadó-naszád október 4-én, a viharos tengeren felborult és elsüllyedt, magával rántva mind az 53 fős személyzetét. Ez az esemény aztán arra sarkalta a finn politikai vezetést, hogy 1927-ben megalkossanak egy flottatörvényt, amely jelentős fejlesztéseket irányzott elő. A jogszabály értelmében a finn flotta négy új tengeralattjáró, öt torpedónaszád, egy kiképző vitorlás, és a mi lényeg két új parti páncélos megépítésére, illetve megvásárlására biztosított anyagi forrásokat.

Ugyan a megrendelés csak 1927. után született meg, de a hajó előzetes tervei korábbra nyúltak vissza. Természetesen a finn kormány több külföldi tervezőirodát keresett meg, hogy tárják elé elképzeléseiket. A svéd Lindholmen hajógyár 1924-es tervei egy 2450 tonnás 77 méter hosszú hajót vázolt fel két darab 210 mm-es lövegből álló főtüzérséggel, illetve egy 4500 tonnás 100 méter hosszú, három 240 mm-es ágyúst. Volt egy 1925-ös terve, amely egy köztes megoldást vázolt fel 3500 tonnás vízkiszorítással és négy 210 mm-es ágyúval. A Hollandiában működő, de valójában a versailles-i szerződést kijátszó német tervezőiroda, a kacifántos nevű Ingenieurskantoor voor Scheepsbouw 1924-25-ös terve egy 3600 tonnás, három 260 mm-es ágyúval rendelkező páncélost mutatott be. A dánok szintén egy 1924-25-ös tervet küldtek el, amely 2530 tonnás, 80 méteres, négy darab 170 mm-es löveggel rendelkező hajót ajánlott a megrendelő figyelmébe. A finnek Kone ja Silta hajógyára is beszállt a versenybe, ők 1924-25-ben egy 78 méteres két 210 mm-es ágyúval rendelkező hajót vázoltak fel. A hazai gyár ajánlatának érdekessége volt, hogy hat, különböző meghajtásrendszert is kidolgoztak. A megrendelés lehetősége még az olaszokat is megmozgatta. A trieszti Stabilimento Tecnico szintén 1924-es terve egy 2500 tonnás két 210 mm-es löveggel rendelkező hajót mutatott be. A versenyből a németek sem maradhattak ki ők 1924-25-ben egy 3500 tonnás, három 260 mm-es ágyús hajó terveit vetették paírra. És végül még egy finn gyár is készítette vázlatokat. 1924-25-ben Crichton-Vulcan hajója 3900 tonnás és két 280 mm-es ágyús páncélos lett volna. Mint látható elég nagy a szórás a hajó mérete, és fegyverzete között, ami nem volt véletlen. A hajó megtervezését megelőző előzetes igények felvázolásakor, a politikusok és katonák nem értettek egyet. Míg az előbbiek megpróbálták kordában tartani a hajó méreteit, addig a haditengerészet vezetése a lehető leghatékonyabb, és legtekintély-parancsolóbb hadihajót szeretett volna. Így a hajógyárak a két fél között őrlődtek és megpróbálták a lehetetlent teljesíteni, vagyis mindkét fél igényeit kielégíteni. Ennek következtében néha igen meglepő megoldások is papírra vetődtek, de ugyanakkor születtek nagyon előremutató megoldások is.

1927-ben a finn kormány végül megbízást adott két parti páncélos megépítésére. A megrendeléssel kapcsolatba kompromisszum született. A páncélosok megtervezését a Hollandiába települt németek végezhették az új tengeralattjárókkal egyetemben, míg a hajók építésére Finnországban, Turkuban, a Crichton-Vulkan-nál került sor.

Az első hajó a Vainamöinen a CV 705-ös, míg a második, az Ilmarinen a CV 706-os gyári számot kapta. Az első hajó egy finn mondai hősről, egy énekes-költőről, varázslóról kapta, míg a második a Kalevala, a finn nemzeti eposz mitikus kovácsáról.

A Vainemöinen építését 1929 augusztusában kezdték meg, majd a hajótestet 1932. április 29-én bocsátották vízre. A Vainemöinen még ez év december 28-án szolgálatba is állt. A második hajónak egy hónappal később, 1929 szeptemberében történt meg a gerincfektetése, majd 1931. július 9-én engedték a kész hajótestet a Finn-öböl vizére, ekkor azonban lelassultak az események és talán a gazdasági világvállság miatt, a hajót csak 1934. április 17-én állította a szolgálatba a Finn Haditengerészet.blog269-04.jpg

blog269-05.jpg

A hajó tervezését megelőző vitákban végül a katonák kerekedtek felül. Ennek eredményeként egy 93 méter hosszú, 16,8 méter széles, 4,5 méteres merüléssel rendelkező, 3900 tonnás vízkiszorítású hajó született meg.

A hajótest öt fedélzettel rendelkezett, az alsó egy dupla fenék volt, e felett helyezkedett el a tartály-, vagy platformfedélzet, majd a középfedélzet, a páncélfedélzet, végül legfelül a fő-, vagy viharfedélzet volt. A főfedélzeten lévő felépítmény háromszintes volt. Az alsó szint felett volt a csónak fedélzet, a majd pedig, a híd. A hajótest magját itt is egy citadellának nevezett páncélozott rész alkotta, amely 20. és a 74. válaszfal között helyezkedett el. A citadella 54 méter hosszú és 10,4 méter széles volt. A hajótest oldalai, 50-55 mm-es a két említett, megerősített válaszfal és a páncélfedélzet egyaránt 30 mm-es nikkel-acél páncélból állt. A páncélfedélzet felett a fő fedélzet is páncélozva volt, de ez már csak fele akkora, 15 mm-es volt. Azonban a páncéllemezek sok esetben, főleg a hajótesten lévő övnél, nem a hajótest borítására került, hanem maga alkotta azt. A citadellát a 14, a fenéktől, a páncélfedélzetig felnyúló válaszfal osztotta 15 részre. Szintén a hajó védelmét növelte a 9. és 95. válaszfalak között, a hajótesten belül húzódó, hosszanti torpedóvédő válaszfal. A hajótest lemezeit szegecseléssel kötötték össze általában két soros átlapolással, 25-50-mm-es furatközzel, azonban kritikus helyeken három sor szegecset alkalmaztak. A páncélzat szabvány Krupp C ötvözet volt, amely nikkel tartalma 1,4-1,8 %, a króm, pedig 0,5-0,8 % között mozgott. A fent említetteken kívül a lövegtornyok 100, a parancsnoki-torony pedig 120 mm-es védelemmel rendelkezett.

A hajók szerkezetét egyedivé tette a hajóorr, amely a sajátos finn viszonyok szerint készült. A hajó mellső részét megerősítették, és alkalmassá tették, hogy jégtörőként is működhessen. Természetesen itt is kompromisszumokat kellett kötni. A hajó orr 30°-os dőlésű volt, míg a kortárs finn jégtörőkké 23-25°. A páncéloson a válaszfalak távolsága 1000 mm, míg a jégtörőkön 800 mm volt. Ugyanakkor a páncélos orrában ezt 500 mm-re csökkentették le, és a hajótest az orrban 20 mm-es borítást kapott, míg a többi helyen ez általában csak 10-12 mm volt.

A hajó felépítéséből adódóan a hosszához képest széles volt. A parti vizeken való alkalmazhatósága miatt viszonylag kis merüléssel rendelkezett, ugyanakkor egy magas, de súlyos árboccal rendelkezett. Ennek következtében a hajó támadáspontja (metacentruma) 1,33-1.65 volt. Ez azzal járt, hogy a hajó dőlése lassú volt, de ugyan olyan lassan is állt vissza. Ennek az volt az előnye, hogy viszonylag hosszú idő állt rendelkezésre akkor, amikor a hajó lövegeit célra tartották és elsütötték, vagyis a tüzérség egy stabil platformot kapott. Ugyanakkor az ilyen hajók veszélyesek is lehettek, hiszen ha túlbillentek nehezebben álltak vissza. Ezt a problémát a hajó tervezői is felismerték, és utólag két 45 cm magas és 25 méter hosszú stabilizáló, oldalgerincet szereltek a hajófenékre. A próbák során a hajó imbolygását kellemetlennek, de veszélytelennek ítélték meg.

blog269-11.jpg 

A hajó meghajtása akkor újnak számító diesel-elektromos volt. A páncélos négy, Krupp 39/42, 1175 lóerő (875 kW) diesel motorral rendelkezett, amelyek két villanymotort hajtottak meg. A hajó meghajtásáról két hajócsavar gondoskodott. Ezen kívül a hajó még rendelkezett két 100 lóerős diesel segédmotorral is. A 4700 lóerős összteljesítmény a hajóknak 14,5 csomós (27 km/h) sebességet tudott biztosítani. A hajó 93 tonnás tüzelőanyag-készlete 700 tengeri mérföldes (1300 km) hatótávolságot tett lehetővé.

Természetesen egy hadihajó legfontosabb része a fegyverzete. A két finn parti páncélos fő fegyverzetét egy a hajó felépítménye előtt, és egy a mögött elhelyezett lövegtoronyba helyezték el. A lövegtornyokba két-két 254 mm-es 45 kaliberhosszúságú ágyút építettek be. Ez azt jelenti, hogy a löveg hossza a csőtorkolattól a lövegzárig 11,75 m hosszú volt és a tömegük egyenként 37,9 tonnát nyomott. A lövegek a nagyhírű, svéd Bofors gyárban készültek, de egyedi konstrukciók voltak. Az ágyúk űrmérete megegyezett a finnek által használt Durlacher partvédő ágyukéval. A svéd lövegek percenként három lövést tudtak leadni. Kétféle gránátot használtak, páncéltörőt és rombolót, melyek tömege egyaránt 225 kg volt. A gránátok kivető töltete 115 kg volt, amelyekkel 36 km-es maximális lőtávolságot lehetett elérni. A lövegek javadalmazása tornyonként 134 gránát volt vegyesen mindkét fajtából. A lövegtornyok 256 tonnásak voltak és a hajó hossztengelyéhez képest jobbra és balra egyaránt 155°-ra lehetett elforgatni, ami azt jelenti, hogy a felépítmény mindössze 50°-os holt teret eredményeztek. A 254 mm-es lövegek függőleges emelkedési szöge -10° és +45° között volt.

A főtüzérség személyzete 42 főből állt: egy tisztből, egy vezénylő altisztből, négy tüzér altisztből, egy elektromos altisztből, négy egyéb altisztből, 8 tüzérből és 23 tengerészből állt.

blog269-08.jpg

A másodlagos tüzérség nyolc 105 mm-es Bofors ágyú alkotta, amelyeket négy, ikerállásban helyeztek el. Azonban ezeket csak 1934-ben kerültek a páncélosok fedélzetére. 1939-ben, miután a hajó megkapta a megfelelő irányzó-berendezéseket, ezek a lövegek alkalmassá váltak légicélok leküzdésére is. A pénzhiány miatt Vainemöinen először még régi orosz Obohuv 102 mm-eseket kapott, mint az a régebbi fotókon jól látható.
blog269-09.jpg

A téli háború alatta hajók harmadlagos fegyverzetét négy, 40 mm-es Vickers, és két 20 mm-es Madsen gépágyú alkotta. A két Vickers a híd mögé, a másik kettő, pedig hátsó lövegtorony távmérője mellé építették be. Azonban a Vickersek nem hegedültek túl jól, gyakran meghibásodtak és a lőmagasságuk is elégtelen volt a szovjet bombázókkal szemben, amelyek inkább a közepes magasságon való támadást részesítették előnyben.

1941 júniusában a fenti okok miatt a 40 mm-es Vickerseket, hasonló űrméretű Boforsokra cserélték. A Boforsok a Vickersek helyett, de nem teljesen azok helyére kerültek beépítésre. Egy iker tüzelőállás került a híd mögé a régi kompasz állás helyére. A két hátsó egycsövűt viszont, egyszerűen a Vickersek helyére építették be. Ezek a Boforsok, a nálunk is jól ismert, 60-as kaliberhosszúságú légvédelmi gépágyúk voltak.

blog269-15.jpg

A két 20 mm-es szintén 60 kaliberhosszúságú Madsen szintén a híd mögé került. Az 1941 nyarán való korszerűsítés folyamán a Vainemöinen négy az Ilmarinen további öt Madsent kapott. Majd 1944 szeptemberében a Madsenek számát már nyolcra növelték. Egy-egy könnyű gépágyú került az orrba és a tatra. A Madsenekek egy része henger alakú páncélozott lövegállásba került egy részük csak rögtönzött homokkal töltött ládákkal vették körül, de volt olyan is, amely semmiféle védelemmel sem rendelkezett. Ilyen volt az utolsó kettő. Amelyek a kémények oldalához kerültek.

A főtüzérség irányzását két hatméteres, a másodlagosét, pedig egy négyméteres távmérő segítette, amelyek a holland Hazemeyernél készültek. A hatméteresek előre és az árbocra kerültek, míg a négyméteres hátra. A fő távmérő a fő árboc tetejére került. Maga az árboc konstrukcióját tekintve a német Deutscland/Lützow páncélost másolta. Az árboc egy 2 méter átmérőjű cső volt amely egészen a hajófenéktől indult és csaknem 100 lépcsőfok vezetett fel a felső parancsnoki állásba. Az árboc mögött egy fa oszlop volt, amelyhez az antennák csatlakoztak. Maga tűzvezetés elektromechanikus rendszerű volt. A távmérőn mért értékek elektromos úton jutottak el a mechanikus tűzvezető számítógéphez, amely kidolgozta lőelemeket, amely szintén elektromos úton jelentek meg a lövegtornyok kijelzőin.

blog269-06.jpg

blog269-07.jpg

blog269-10.jpg

A hajók teljes legénysége kezdetben 330 a háború végén, pedig 410 fő volt (az 1941 szeptemberi fegyverzet-modernizálás után 403). 

A Vainemönen-t 1932. december 28-án, míg a az Ilmarinen-t  másfél évvel később, 1934. április 17-én állította a szolgálatba a Finn Haditengerészet. Természetesen, mint mindig ezek a hajók is élték a békeidők szokásos unalmas szolgálatát, és gyakorolták a fő feladatukat az ellenség esetleges partraszállási kísérleteinek megakadályozását. Ebben az időben a finnek – talán nem ok nélkül – a szovjet hadihajókat tekintették fő ellenfelüknek. Fegyverzet tekintetében a legmodernebb szovjet cirkálókkal, mint pl. a Kirov, fel tudták venni a harcot, de a Balti-tengeren állomásozó szovjet csatahajókkal, a Marat-tal és az Oktyabrszkaja Revoljutszija-val már rezgett volna a léc.

blog269-12.gif

Aztán lassan a háború árnyéka vetült Európára és ez az árnyék 1939. november 30-án elérte a kicsiny Finnországot is. 1939. augusztus 23-án megkötetett a Molotov-Ribbentrop paktum, amelyben a két nagyhatalom megegyezett Lengyelország felosztásáról és szabad kezet adott a szovjeteknek több, olyan független ország bekebelezéshez, illetve területe elcsatoláshoz, amelyek egykor a cári birodalom részei voltak. Ettől kezdve felgyorsultak az események. Hitler csapatai egy hét múlva megtámadták a lengyeleket, majd két és fél hét múlva csatlakozott ehhez a Vörös Hadsereg is. Még zajlottak a lengyelországi harcok, amikor a szovjet kormány, nyomás alá helyezte a balti államokat, amelyek szeptember 27. és október 11. között segítségnyújtási szerződést kötöttek a nagy a keleti szomszédukkal. A szerződés aláírást hamarosan katonai megszállás követte. Közben a sikerek, és a nyugati hatalmak tétovázása láttán Sztálinnak megjött az étvágya és miután a németek is kinyilvánították, hogy hidegen hagyja őket az, hogy mi történik a finnekkel, így október 5-én ők is megkapták a maguk ajánlatát. A segítségnyújtás fejében a szovjetek több értékes, a saját szempontjuk szerint a Leningrádból való kijutást elősegítő területek hosszú távú bérlése és katonai megszállása fejében értéktelen északi területek átengedését ajánlották. Igazából a szovjeteket két dolog vezérelte. Az egyig, hogy őszintén hitték, hogy a finn területeken keresztül egy idegen nagyhatalom meg tudja támadni Leningrádot, és nem igazán hittek abban, hogy a finn fegyveres erők ezt meg tudják akadályozni, illetve, hogy a kis északi ország valóban komolyan gondolja a semlegességét. A másik ok, hogy a kommunista vezetésben mindig is fájó tüskeként élt a 20-as évek elejének kudarca, hogy nem sikerült szovjetizálni északi rokonainkat. Ugyan a finnek valóban komolyan gondolták, hogy egy esetleges konfliktusban semlegesek maradnak, ezt azonban Sztálin nem hitte el, mint ahogy azt se, hogy a finn haderő számottevő ellenállást tud majd kifejteni. Azonban, ahogy számos esetben az ellenfél lebecsülése most is súlyos hibának bizonyult. A finnek, látva a balti államok sorsát - talán nem ok nélkül - az országuk bekebelezését sejtették a szovjet ajánlat mögött, ezért kezdetben időhúzásra játszottak. Azonban ez nem vezetett eredményre és a tárgyalások október közepén megszakadtak. A szovjetek ekkor még adtak a látszatra, és német mintára november 26-én megszerveztek egy provokációt, majd rövid propaganda kampány után három nap múlva megkezdődtek a harcok.

Természetesen az eseményeket látva a finnek sem ültek ölbe tett kézzel, és már a lengyelországi hadjárat alatt fokozták a fegyveres erőik harckészültségét. Október 26-án egy szovjet SB-2-es bombázókból álló géppár repült el a Nauvo-szigetnél horgonyzó finn hajók felet, melynek hatására november 2-án hátrább vonták azokat. Az élesedő szovjet-lengyel viszony következtében, október elején a finnek elkezdték a parti vizeik elaknásítását. November 29-én, aztán a szovjetek megszakították a diplomáciai kapcsolatokat és megkezdődött a háború. Természetesen még aznap éjszaka a finnek, a riadóztatták a fegyveres erőiket, így a két páncélost is. Másnap délelőtt 11.25-kor ismét két SB-2-es jelent meg a Högsara-nál horgonyzó hajók felett, és tíz bombát vetettek, minden eredmény nélkül az Ilmarinenre. Azonban ez azt jelentette, hogy a Vörös Légierő ismeri a hajók helyzetét és hamarosan további támadások várhatóak. A finnek ezt nem kívánták megvárni, és nyomban felvonták a horgonyt és tovább álltak Lohmi-ba. Ép időben, mert a következő kilenc támadó bombázó már csak hűlt helyüket találta. Közben a fő ellenfélnek tekintett Kirov, december 1-én megközelítette  Hanko-t, és tűz alá vette az ott található finn partvédelmi erődöt, Russarö-t. Természetesen azonnal riadóztatták a két páncélost, de már csak a hűlt helyét találták a jóval gyorsabb szovjet cirkálónak. Azonban ez az intermezzo megakadályozta a Vainemeöinen-t és az Ilmarinen-t, hogy részt vegyen a kulcsfontosságú Ahvenanmaa-sziget (Aland-szigetek) megszállásban. Békeidőben a szigeten nem tartózkodhatott katonai erő, a háború kitörés után két nappal a finn csapatok természetesen megszállták az értékes földdarabot. A páncélosok távollétében partraszálló konvojt finn könnyű erők egymagukban voltak kénytelenek fedezni. A két páncélos január végéig a térségben maradt és fedezte a szigeten tartózkodó erőket, illetve ellátásukat. Ezen időszak alatt a rutinfeladatot láttak el. Nappal folyamatosan kis sebességgel járőröztek, éjszaka pedig horgonyt vetettek Filsö-nél. December közepétől a szovjet légerő fokozta a nyomását és egy gyakrabban támadta a finn városokat, katonai célpontokat és a nyugati kikötőket. Ezért a két hajót hátrább vonták Kihti térségbe, amely Ahvenanma és Turku között feküdt, hogy légvédelmi ágyúikkal segítség a támadók elleni harcot. December 25-én a két hajó négy VMV naszád kíséretében 8.30-kor felvonta a horgonyt és a szokásos kis sebességű járőrözésbe kezdtek. Alig telt el egy óra, amikor kelet felől, 7000 méter magasan három SB bombázó tűnt fel. A finnek nyomban tüzet nyitottak és kettőt a 105 mm-es kettős célú ágyúkkal sikeresen le is lőttek. 13.51-kor, kelet felöl újabb tíz bombázó jelent meg. Ezek közül három a Vainemöinen-re fordult rá, a többi pedig két csoportra oszolva az Ilmarinen-t támadta meg. A helyzet most már melegebb volt, két 500 kg-os bomba éppen hogy csak célt tévesztett. Ezek a támadók már bátrabbak voltak és a bombázás mellett géppuskáikkal is végigsöpörtek a finn hajók fedélzetén, amelynek következtében Armas Nordqvist tengerész hősi halált halt, hét másik társa pedig megsebesült. 14.30-kor két további támadó jelent meg, de ezeket a légvédelem lelőtte. Ugyan a finnek több támadó gépet is megsemmisítettek, mégsem értékelték jóra a hajók légvédelmi tűzvezetését, mivel a sikerhez túl sok lőszert használtak fel.

1940 januárjában aztán a hadszíntéren a parti vizek befagytak, ezért a hajók tevékenysége a minimálisra korlátozódott. A kis hajók ott maradtak, de a páncélosokat visszavonták Turku-ba, hogy erősítsék a város légvédelmét. Itt a jégben álló hajókat fehérre festették és fedélzetükre, vékony réteg havat hordtak, hogy teljesen beleolvadjanak a környezetükbe. Amíg a hajók Turkuban tartózkodtak 61 alkalommal érte támadás a Vörös Légierő részéről a várost. Ezen időszak alatt összesen 440-berepülés történt a város térségébe. A haditengerészet becslése szerint ezek közül 218 bombázó és 110 kísérő vadász 35 alkalommal támadta a páncélosokat. A hajók 105 mm-es lövegei ismét rengeteg lőszert használt fel, de a 40 mm-es Vickers-eket hatástalannak értékelték, részben az elégtelen lőmagasságuk, részben a gyakori meghibásodásuk miatt. (Csak egy megjegyzés, igazából ezeknek a gépágyúknak a fő feladatuk az kellett volna hogy legyen, hogy a támadókat magasabbra kényszeríti, ami által rontja a célzás pontosságát. Azonban a jelek szerint a Finn Haditengerészet vezetése ezt nem így gondolta, ők az eredményességet kizárólag a lelőtt ellenséges gépek számában értékelte.)

A háború végső szakaszában a hajók a Hanko-Porkkala térségében folyó súlyos harcok támogatására akarták vezényelni, de ez meghiúsult. A finn hadvezetés nem kívánta egy hajócsavar törést kockáztatni a megfelelő jégtörők hiányában, illetve valószínűleg légvédelmi lőszerből sem rendelkeztek már elegendő mennyiséggel a sikeres bevetéshez és ahhoz, hogy a hajókat megóvják az út során várható légitámadásoktól.

blog269-13.png

blog269-14.jpg

Végül 1940 márciusában a finn kormány a frontokon tapasztalt súlyos helyzetet látva kénytelen volt békét kérni, amelyet aztán 12-én alá is írtak. Finnország elveszítette területeinek, mintegy egy tizedét és félmillió finn volt kénytelen elhagyni szülőföldjét és az ország más területeire költözni. Ez természetesen elvetette a revans magját, amire nem kellet sokat várni.

1941. június 22-én megindult a Wehrmacht és megkezdődött a Barbarossa. A támadás hatására szovjet hadvezetésben teljes zűrzavar uralkodott. És így bizonyos előzetes tervek szerint cselekedtek, amelyek alapján feltételezték, hogy a finnek is hadba szálltak a németek oldalán. Ezért 25-én a szovjet légierő támadást intézett több finn város, köztük Helsinki és Turku ellen, illetve megkezdte a csapati felvonultatását a határra. (Részben hasonló helyzet állt elő, mint nálunk a kassai incidens után, csak itt a szovjetek tudták, hogy finn területeket támadnak, csak azt nem, hogy azok még nem ellenséges célpontok.) Az események hatására, és a németek biztatására a finnek beléptek a háborúba, amitől az elveszített területek visszaszerzését remélték. A finnek ezért ezt a háborút egyszerűen csak folytatólagos háborúként nevezik.

A háborúban a finnek ismét a szokásos rutinjukat követték. Elaknásították a parti vizeket, és július 22-én a Kilpapurjehdus hadművelet keretében, ismét megszállták a korábban kiürített Ahvenanmaa-szigetet. A két hajó most nem késte le a támadást és részt vett a partraszállás fedezésében. A szovjetek felfedezték az akciót, és légitámadást intéztek a finnek ellen.

Azonban a szovjetek a súlyos helyzetük ellenére igen aktívak maradtak és négy nappal később Bengtskar térségében tengeri deszantot tettek partra, hogy megsemmisítsenek egy világítótornyot. A finn ágyúnaszádok felvették a küzdelmet és megsemmisítették a támadókat. Azonban a finn felderítő repülőgépek téves információ alapján túlértékelték a támadó szovjet csapatok erejét és közelben lévő, ellenséges rombolókat feltételeztek. Ezért a finnek a hadművelt támogatására térségbe vezényelték a Vainenmönen-t és az Ilmarinen-t is. A két hajó kifutott Örö-böl, de nem találták a nem létező szovjet rombolókat, ellenben a szovjet bombázók rájuk akadtak. 18 Pe-2 bombázó támadt a finn flottakötelékre. Két bomba közvetlenül az Ilmarinen mögött robbant fel és megölt egy tengerészt, tizenhárom továbbit pedig megsebesített.

A hajót Turkuba vonták vissza, ahol kijavították sérüléseit, pótolták a személyi veszteségeit, illetve homokkal töltött dobozokkal vették körbe a fedélzeten lévő, nyílt harcálláspontok egy részét, köztük a légvédelmi állásokat.

A megszokott feladatok mellett a két parti páncélost parti célpontok bombázására is bevetették. Az elsőre már július 4-én sor került, amikor az Ilmarinen 10, és a Vainemönein 8 romboló gránátot lőtt ki egy víztoronyra. Július 12-én az Ilmarinen már 20, a Vainemöinen pedig 18 romboló gránáttal próbált elhallgattatni egy vasúti üteget. Más források szerint egy repülőteret bombáztak, amelyet korábban mát támadtak a Luftwaffe Ju 88-as bombázó-repülőgépei. E szerint, az Ilmarinen 27 gránátot lőtt ki, de hogy milyen űrméretűt azt nem részletezik. Két nappal később a Vainemöinen lövegei ismét eldördültek, de ezúttal csak négy gránátot lőttek ki próbalövészet céljából. Azonban úgy látszik, a finn lőszerkészletek megcsappanhattak, mert amikor szeptember 2-án a két páncélos tűz alá vette Hangonkyla kikötőjét mindkettő 34-34 könnyű páncéltörő gránátot lőtt ki. Hasonló történt november 15-én, amikor a Vainemöinen 3.45 és 3.57 között nyolc teljes sortüzet adott le egy vasúti ütegre. Mind a 32 kilőtt gránát ismét könnyű páncéltörő volt. Ezek a gránátok igazából a régi Durlacher partvédő ágyúk módosított lövedékei voltak.

blog269-16.jpg

A két hajó legkomolyabb bevetésére a Nordwind hadművelet keretében került sor. Szeptember elején a német hadvezetés kapcsolatba lépett a finnel, egy közös hadművelet kidolgozására, amelynek a célja az észtországi Hiiumaa és Saaremaa szigetek elfoglalása volt, A két sziget fontosságát az adta, hogy az innen felszálló szovjet bombázók akár Berlint is támadni tudták. A németek szeptember 7-én egy üzenetet küldtek a  finneknek, amelyben tájékoztatták őket, hogy 11-én megindítják a támadást. A hadművelet alatt a finn hajóknak színlelt támadást kellett végrehajtaniuk a Hanko ellen, hogy eltereljék a szovjet hadvezetés figyelmét a valódi célról.

 A német tervek szerint a hadműveletre az erőiket Utö-ben vonták össze szeptember 8-án, fedélzetükön a német 61. gyalogoshadosztály kijelölt erőivel. Igazából a hadművelet három csoportból állt, és az északi, finnt nevezték Nordwindnek . A két délebbi német hadműveleti csoport neve Westwind és Südwind volt. Másnap a finnek is megérkeztek. A két parti páncélost a VMV 1, 14, 15 és 16 kísérőhajó, a német Brummer aknarakó, 15 kisebb hajó, a Jaakarhu és a Tarno jégtörők kísérték el. A német Westwind csoport a T 11,  2, 5, 8 torpedónaszádokból és a 2. és 3. S-Boot flotilla kilenc naszádjából állt. A Südwind csoportot összesen mintegy 50 innen-onnan összeszedet kisebb hajó alkotta.  

Az első tervek értelmében a finneknek 30 mérföldre meg kellett közelíteniük Hiidenmaa-t, de az aknaszedőknek be kellett hatolnia parti tüzérség hatótávolságába és 15 mérföld mélyen megtisztítania a tengert a támadás útvonalában. Ezt a tervet azonban elvetették, a németek helyben maradtak, míg a finneket átcsoportosították Hanko-tól nyugatra Högsara-ba. Szeptember 13-án a finn flottacsoportosítás az Attu-sziget mellett horgonyzott. 10.15-kor parancsot kaptak a horgony felvonására, hogy Högsara-ból a Vanö-Borstö-Jurmo útvonalon haladva térjenek vissza Üto-ba. Üto-ban a finn parancsnokokat egy tanácskozásra hívták össze. Amíg folyt az értekezlet az egyik aknásznaszád jelentette, hogy 20 mérföldre előrébb ismeretlen objektumokat észlelt, a tervezett útvonalon. Ekkor a tervet megváltoztatták, és a hajók kijelölt útvonalát módosították. Az új útvonal Üto-tól 17,5 mérföldre vezetett 187°-os irányban, majd 232°-ra fordultak és 7,5 mérföld megtétele után. Ez után a hajóknak vissza kellett fordulniuk és behajózni Üto-ba. A visszatérés megkezdésének tervezett időpontja 20.30-ra esett másfél órával sötétedés utánra. Azonban a terv megváltoztatása azzal járt, hogy az útvonal immár olyan vizeken vezetett keresztül, amelyet az aknaszedők nem tisztítottak meg ráadásul kívül esett a hatótávolságukon.

17.55-kor azután a hajók Üto-ben felvonták horgonyaikat és kihajóztak a tervek szerint. A finn hajókat három csoportra osztották. Az első csoportot a parti páncélosok és a négy VMV hajó alkotta. Elől a zászlóshajó, az Ilmarinen haladt, mögötte 800 méterrel lemaradva a Vainemöinen követte. Őket fogta közre a négy járőrhajó, bal oldalon a VMV1 és a VMV 16 a jobb oldalon pedig a VMV 14 és a VMV 15. Őket követte a második csoport a német Brummer aknásszal a Nonsun és a Taifun vontatókkal és öt hadi célokraátalakított vonóhálós halászhajóval. A harmadik csoportba tartozott a Jaakarhu, Tarmo jégtörők és az Aranda utasszállító hajó. A két jégtörő sűrű felszálló füstje már messziről láthatóvá tette nappali világosságnál a hajók haladási útvonalát.

blog269-17.JPG

A két parti páncélos és az őket követő tizenöt másik hajó egy öt mérföld hosszúságban elnyúló konvojt alkotott, amint kihajózott Üto-ból Hiidenmaiba irányába. A Nordwind hajói egész nap élénk rádióforgalmazást folytattak, hogy magukra vonják a szovjet rádiófelderítés figyelmét, hiszen nem ők voltak a valódi támadók, az ő feladatuk csak az elterelés volt. Azonban a szovjetek rájuk sem bagóztak, ugyanis nem vették észre az éterbe küldött sok-sok rádióüzenetet. 18.15-kor a Vainemöin-en parancsot adtak a vontatott aknakábel vágók lebocsátására, amelyet tíz perc múlva végre is hajtottak. 19.15-kor a flotta 232°-ra változtatta a haladási irányát, hogy elkerülje a korábban jelzett, felderítetlen vizeket. Nem sokkal később az Ilmarinen fedélzetén észlelték, hogy valami hiba történ, mert a jobb oldali vontatott aknavágója nem párhuzamosan halad a hajótesttel, hanem az alá került. 20.30-kor az élen haladó vezérhajó, az Ilmarinen az északi szélesség 59°27’ és a keleti hosszúság 21°05’-én megkezdte a 180°-os fordulóját, hogy feladatát befejezve visszatérjenek Üto-ba. Ekkor a konvoj sebessége 10-11 csomó volt. Azonban az Ilmarinen alig fordult 40°-ot amikor két tompa robbanás rázta meg a hátsó lövegtorony és a 105 mm-es löveg állása alatt. Maga robbanások nem voltak erősek, a túlélők szerint a páncélos fő tüzérségének elsütése korábban jobban megrázta a hajót. Azonban a robbanás végzetes volt, mert eltörte a hátsó diesel motorok gépháza és a hajócsavar meghajtó villanymotorok terme közötti válaszfalat. A tenger gyorsan árad a hajótestbe és nagyon rövid idő alatt, valószínűleg hat rekesz került víz alá. A gépek azonnal leálltak és a hajó alig 10 másodperc múlva erősen, balra megdőlt. A belső terekben lévők érzékelve a veszélyt azonnal megindultak a felső fedélzetre, de már elkéstek. Az Ilmarinen alig egy perc elteltével teljesen felborult és a hajótest feneke látszott ki a tengerből, mint egy óriási teknőc. Ekkor láthatóvá vált a végzetes lék, amelyből füst gomolygott elő és néhány szerencsés túlélő mászott elő. Nagyon sokan szorultak a hajó belső tereibe, pl. az első lövegtornyot mindössze hárman tudták elhagyni, mielőtt az 500 kg-os páncélajtó végleg rázárult a bentmaradottakra. A 90 tüzérből négyen, a 80 gépészből 14-en menekültek meg. A fő árboc is halálos csapdának bizonyult az ott lévő kilenc főből, hárman menekültek meg. A hátsó távmérő hat fős személyzetének fele volt a túlélők között. A robbanás után sokan feljutottak a páncélfedélzetre, de a szűk fedélzeti kijáratok, és hajó alig egy perc alatt bekövetkezett átfordulása miatt már nem tudtak kijutni a főfedélzetre. A kísérőhajók nyomban megindultak a katasztrófa helyszíne felé és azonnal megkezdték a mentést. A VMV 1 57 embert mentett meg a felborult hajó fenekéről, köztük többnek a ruhája száraz volt. A másik három hajó a vízbe kerülteket mentette, és összesen 75 embert húztak ki élve a vízből. Végül 271-en vesztek a hullámsírba, köztük 13 tiszt, alig 132-en menekültek meg, beleértve 14 tisztet. A túlélők között volt Rahola flottakapitány (commodore) a flotta parancsnoka, Göransson sorhajókapitány (capitan) a parti flotta parancsnoka, Vilman sorhajókapitány (capitan) az Ilmarinen parancsnoka. A legénységi állományúak és az altisztek kétharmada hősi halált halt.

blog269-18.jpg

A katasztrófa után az összes hajó, a mentésben résztvevők kivételével azonnal visszafordult és 23.15-kor horgonyt vetett Üto-ban. A Haditengerészet parancsnoksága 22.25-kor értesült a vezérhajó elvesztéséről. Másnap megkezdődött a vizsgálat, és noha minden jel az aknarobbanás irányába mutatott mégis rövid időre felmerült a hátsó lőszerraktárban bekövetkezett robbanás lehetősége is. A jelentés némileg más adatokat közölt a fenti leíráshoz képest. Szerinte a robbanás után a hajó egy percen belül balra dőlt, majd 6-7 perc múlva felborult. A teljesen átfordult hajó még mintegy negyed órán keresztül maradt a felszínen, majd örökre elmerült a hullámsírba. E szerint a jelentés szerint 11 tiszt és 114 legénységi állományú tengerész menekült meg, 12 tiszt és 275 tengerész, pedig a tengerbe veszett. A vizsgálat később megállapította, hogy a hajó végzetét még augusztus 5-én a Sznyeg és a Ciklon hajók által lerakott 60 db 60 méteres térközzel lerakott 1926.M aknák közül okozta kettő. A sors iróniája, hogy ez az aknamező volt az egyetlen, amelyeket a szovjetek 1941-ben, a háború kitörése után még le tudtak fektetni.

Kezdetben a finn hadvezetés megpróbálta titokban tartani a katasztrófát, de a pletykák gyorsan terjedtek, és először egy svéd újság, majd a szovjet sajtó is megírta. Így a titok nem maradhatott titok, ezért 21-én a haditengerészet megemlékezést tartott az elesetek emlékére.

A katasztrófa ellenére a háború tovább folyt, és a megmaradt páncélosra továbbra is szükség volt a harci feladatok ellátásához. 1941-ben a Vainemöinen november 15-én Hanko térségében lőtte a szovjet állásokat. A háború következő évében a megmaradt páncélost nyugatra vezényelték és a Seeigel és a Nashorn aknamezők fedezetében tevékenykedett. A Vainemöinen különítmény, a továbbiakba védte ezeket az aknamezőket és fedezte a balti tengeren tevékenykedő német és finn tengeralattjárók akcióit. Mivel a szovjet Balti-Flotta nehéz egységei úszó erőkként védték Leningrádot és soha sem futottak ki, a megmarad finn parti páncélosnak szerencsére soha sem akadt lehetősége, hogy megütközzön a nála sokkal nagyobb, és több és erősebb nehézlöveggel rendelkező szovjet csatahajókkal. Ugyan a háború folyamán a Vainemöinen és kísérete részt vett több kisebb akcióban, támogatta a parton harcolókat. De a finn hadvezetést megbénította a megmaradt páncélosának elveszítésének lehetősége, ezért leginkább csak bújtatta a hajót szovjet felderítő repülőgépek elöl.

blog269-19.jpg

Az 1944-es szovjet offenzíva megindulása után a hajót a nyugaton Kotkánákl húzódó, utolsó védelmi vonal fedezésre vezényelték Közben a viszony egyre feszültebbé vált a németekkel, majd a fegyverszünet és a németekkel való szembefordulás után a hajó a jól ismert Ahvenanmaa szigetéhez hajózott hogy megakadályozza a Tanne West tervet, amely sziget német birtokbavételét célozta.

A háború után a Vainemöinen Pansio bázison maradt Turkuban, de fedélzetén csak minimális legénység látott el szolgálatot, mivel minden nélkülözhető tengerészre szükség volt a part vizek és a hajózási útvonalak aknamentesítéséhez. A béketárgyalások lezárúltával a Vainemöinen szovjet kézbe került, háborús kárpótlás fejében, 265 millió finn márka értékben. A szovjetek Viborgra keresztelték át a hajót, de a legénysége csak Ványának becézte. Hivatalosan a hajón 1947. március 25-én vonták fel a Balti-Flotta lobogóját még Turkuban, majd április 5-én hivatalosan is állományba vették, mint parti páncélost. Május 29-én a hajó gépeit és tüzérségét Airisto közelében próbálták ki. A hajó üzembehelyezési okmányait június 6-án írták alá, majd másnap a hajó Porkolába hajózott a 104. parti hajódandárhoz, ahol 1947. és 1952. között tevékenykedett. Később a Kronstadti erőd kötelékébe került, majd végül 1955-ben a leningrádi flottabázishoz.

1947. és 1949. között a Viborg sokat volt kint a tengeren és intenzíven használták a szovjetek. 1950. és 1952. között viszont már ezt erősen csökkent. 1952-ben a hajó már csak alig 62 órát töltött a nyílt tengeren, mivel ekkora már nagyon elhasználódott és felújításra szorult. Még 1949-ben a hajó besorolását parti páncélosról monitorra változtatták. 1952. január 30. és március 31. között a hajót Kronstadtban nagyjavították. Az acél hajócsavarokat bronzra cserélték és a hajó víz alatti részén mintegy 10.000 darab szegecset kicseréltek. De ez csak amolyan gyorsjavítás volt, ezért még ebben az évben kidolgoztak egy tervet a hajó korszerűsítésére. A nagy modernizáció 1953 márciusában vette kezdetét Tallinban. 1953. június 15. és 1957. augusztus 29. közötti négy évben a hajó egy teljes megújuláson esett át beleértve a gépeket és a hajószerkezetét is. A tervek szerint a régi Krupp 39/42 dieseljeit hasonló teljesítményű, modernebb, szintén Krupp, 46A6-osokra cserélték. A segédgépeket és az akkumulátorokat szintén lecserélték. Szintén modernebb navigációs és hírközlési berendezéseket építettek be a hajóba. Azonban 1954. február 25-én, a tallini-öbölben a hajó teste a fenéknek ütközött és a hajófenék a 67-68 válaszfalak között megsérült. November 23-án a sérülést kijavították, és a repedéseket behegesztették. 1956. április 4. és augusztus 10 között a hajó úszódokkba került, ahol további 10.800 szegecset cseréltek ki, illetve 1200 csavarkötést a páncélövön lehegesztettek.

A nagyjavítás igazi oroszosra sikerült és eredményekén a hajó vízkiszorítása 3900 tonnáról 4112 tonnára nőt. Természetesen a merülése is növekedett, igaz hogy csak 10 centiméterrel. Azonban a megnövekedett tömeg, a változatlan gépteljesítmény mellett jelentős sebességcsökkenést eredményezett. A Viborg teljes sebessége a korábbi háromnegyedére csökkent.

A javítás után a hajót ismét Kronstadba vezényelték és ott is állomásozott 1957 szeptemberétől 1958 végéig. Itt a hajót eredeti funkciójában, mozgó partvédelmi ütegként használták a Finn-öböl déli partjainak védelmében. 1958. december 25-én a hajó ismét szárazdokkba került, ahol lekonzerválták. 1959. november 1-én a hajót, tartalék állományba sorolták. A páncélos itt várt sorsa további jobbra fordulására. Az 1960-as években a szovjetekben felmerült, hogy az öreg hadihajót eladják  korábbi tulajdonosaiknak a finneknek, de végül ebből nem lett semmi. 1965. szeptember 17-én egy bizottság felmérte a hajó állapotát és a selejtezése mellett döntöttek. A Vainemöinen-t 1966-ban leselejtezték, majd Leningrádban szétbontották. A bontás során a szovjet statisztikák szerint 2700 tonna jó minőségű acélhoz jutottak.

Az Ilmarinen sokáig magára maradva feküdt a tenger fenekén, míg 1990-ben felfedezték a roncsait. Az időközben hadisírnak minősített hajó, felborulva, mintegy 70 méteres mélységben fekszik az észt partoktól mintegy 15 km-re.

blog269-20.jpg

Néhány hasznos link, ahol további képek nézhetőek meg, illetve ahonnan az angol nyelvű wikipedia idevágó fejezetein kívül merítettem:

https://maximietteita.blogspot.hu/2016/06/finnish-coastal-defence-ships.html?m=1

https://forum.worldofwarships.eu/topic/695-finnish-coastal-defence-ship-ilmarinen/

http://www.dieselpunks.org/profiles/blogs/finnish-lighthouse-battleships

http://kotisivut.fonet.fi/~aromaa/Navygallery/index.html

Ambasa

Szerző: ambasa  2018.06.02. 00:00 4 komment

Címkék: hajózás második világháború Finnország

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr1514017760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

savanyújóska 2018.07.23. 08:58:43

Kiváló poszt, kösz. Viszont teljesen valószínűtlenek tartom, hogy a dízelmotorokkal villanymotorokat hajtottak volna meg. A kettő között valahol lennie kellett néhány generátornak is. Arról egyébként lehet tudni valamit, mennyire vált be ez a meghajtás?

ambasa 2018.07.23. 10:16:01

@savanyújóska:
Köszönöm az elismerést, tőled különösen jól esik.

Igen, lehet, hogy félreérthető, de szerintem sem közvetlenül hajtották meg, a villanymotorokat, hanem a megszokott módon.

TG

savanyújóska 2018.07.23. 13:02:42

Nem kekeckedni akarok, csak ezen elsőre fennakadtam. Egyébként mindig csodálkoztam rajta, a dízel-elektromos meghajtás miért nem terjedt el jobban a hajókon,azért kérdeztem rá, merültek e fel ennél a típusnál valami problémák a hajtóművekkel.

ambasa 2018.07.23. 13:11:47

@ambasa:
@savanyújóska:
Nem vettem kekeckedésnek. Nem találkoztam olyan írással, ami meghajtási problémákra utalt volna, igaz a hajók csak rövid ideig voltak folyamatosan a tengeren. Viszont a meghajtást, az oroszok is megtartották, még a modernizálás után is, vagy legalább is nem találtam adatot arra, hogy kicserélték volna, csak a dieseleket cserélték modernebbekre. hogy miért választották ezt a hadihajózásba tudtommal nem túl gyakori megoldást arra nem találtam adatot.

TG
süti beállítások módosítása