Azok számára, akik olvassák ezt a blogot, talán nem hat az újdonság erejével, hogy szeretem a szabadságomat Lengyelországban tölteni. Tavaly ősszel is így tettem, és az úti célom Krakkó volt, amelyről már korábban is többször írtam. Ha az ember Lengyel királyság egykori fővárosában jár, lépten-nyomon történelmi emlékekbe botlik. Némelyek nagyon szembeötlők, mint amelyekről az első részben fogok majd írni. Mások inkább csak a bédekkereket lapozva tűnnek fel, mint amelyekről a második rész fog szólni, illetve vannak olyanok, amelyekre csak a térképet tanulmányozva, illetve a véletlen szerencse révén bukkanhatunk, noha ott tornyosul az orrunk előtt. Ezekről fog szólni majd a harmadik rész…
Először is szokásaimtól eltérően én most nem szeretnék hosszas történelmi esszét írni, inkább csak egy amolyan képes beszámolóra szorítkoznék. Ha valaki Krakkóban jár szinte lehetetlen, hogy elkerülje a belvárost és a felé magasodó királyi várat. Kezdjük is virtuális sétánkat mindjárt ezzel. Természetesen, aki veszi a fáradságot és felgyalogol a 228 méter magas hegyre, megtekintheti a királyi palota termeit, a híres faliszőnyegeket, amelyeket a második világháború pusztítása elől kalandos úton Kanadába menekítettek, és ahonnan csak a hatvanas évek elején szállították vissza. A kincstárat, benne a karddal, amelyet a lengyel királyok koronázásakor használtak. A fegyvertárat, és a kőtárat. A székesegyházat, benne a királysírokkal. Ezt én már korábban is megtettem, így most volt időm más szemszögből is szemügyre vennem a várat.
A vár és a város látképe, ahol majd barangolni fogunk. Jól látható az óvárost övező Planty, park, ahol egykor a városfal húzódott.
A vár
Noha a vár és a város már 1038-től királyi székhely volt, csak földsáncok és cölöpfalak védték az uralkodó rezidenciáját. Ez egészen a XIII. század közepéig elégségesnek bizonyult, amikor is, akárcsak hazánkat mongol hordák dúlták fel Lengyelhont, köztük Krakkót is. A várhegyen komolyabb megerősítése ezek után indult meg és egy román stílusú kővárat építettek fel rajta, amely már állta az 1259-es ostromot.
A román stílusú vár makettje
A várat a XIV. században Lokietek Ulászló és III. „nagy” Kázmér uralkodása idején gótikus stílusban átépítették. 1499-ben ezt a palotát azonban egy nagy tűzvész elpusztította. I. Zsigmond ekkor, reneszánsz stílusban építette újjá székhelyét, azonban, amit lehetett megőrzött a korábbi építményekből, így a gótikus Tyúkláb-bástyát, a Jordanka- és a Dán-tornyot. A vár belső udvarán járva számunkra már csak azért is érdekes lehet, mert így talán fogalmat alkothatunk róla, hogy hogyan is nézhetett ki Mátyás budai palotája. 1595-ben a várban ismét tűzvész pusztított, az újjáépítés ekkor már a kora barokk jegyében telt. A palota többé-kevésbé ekkor kapta meg a végleges formáját. Az utolsó átépítések az osztrák katonaság megjelenéshez köthetőek, akik a napóleoni háborúk nyomán szállták meg a várat. Az ekkor már erősen leromlott várat több helyen megerősítették. Kaszárnyát és hadikórházat építettek fel benne. Ez után a vár, akár csak nálunk a citadella a helyőrség egy részének elhelyezésére, illetve a rebellis város féken tartására szolgált, mint az be is bizonyosodott 1846-ban, amikor is az osztrákok innen ágyúzták a felkelt Krakkót. 1905-re az osztrákok is belátták, hogy a vár elveszítette minden katonai jelentőségét, a lengyelek sem lázadoznak folyton, ezért a hadsereg kivonult a Wawelből, hogy helyüket múzeumok vegyék át. Ez így is történt egészen 1939-ig, amikor is a német megszállás alatt itt ütötte fel székhelyét Hans Frank Lengyelország teljhatalmú kormányzója. A múzeum látogatás során ma is megtekinthető eredeti formájában néhány terem, amelyet ő használt.
Ha az óváros felől megyünk fel a várba a címeres kapun haladunk keresztül.
A Wasa-kapu, amelyen keresztül a bár belsejébe, illetve a palotához és a katedrálishoz juthatunk. Azonban érdemes itt jobbra fordulni és a várfalakon megkerülni a várat, mert megláthatjuk, hogy mit is láthattak a megszálló osztrák katonák, amikor letekintettek a rebellis városra.
A vár külső része, ahol, mint látható nem tolonganak a turisták.
Miután nem a megszokott útvonalon jutottunk be a várba áthaladunk a képen balra lévő egykori osztrák hadikórház épülete és a Tolvaj-bástya között. A háttérben balra a Sandomierzi-torony magasodik. Az előbbi aljában egyébként szintén meg lehet venni a múzeumi belépőket, miközben szó szerint tized annyi turista áll itt sorba, mint a Címeres-kapu mögötti pénztárnál.
A vár belső tere. Balra a Vikáriusok háza, mögötte a Katedrális a királysírokkal, szembe a királyi palota bejárata, előtte, mellette a királyi konyhák épülete, benne a kőtárral, jobbra pedig a Szenátor-torony magasodik.
A vár udvarán lévő romok, és ásatások nyomai, amelyek még a román és a gótikus korbók kerültek ismét a felszínre.
A palota udvarra vezető folyosó és belső kapu
A Királyi-palota reneszánsz udvara
Ha visszafelé a vár másik oldalán megyünk le, akkor Minorita-kapun keresztül hagyjuk el a várat, Miközben a külön belépőjegyért látogatható Sandomierzi-torony magasodik fölénk.
Leérve a várból és visszatekintve rá a királyi palota tűnik fel, jobbra a jellegzetes Tyúkláb-bástya, mögötte a Zsigmond-torony. Mellette a Dán-torony, míg az épületegyüttes bal oldalán a Jordanka-torony látható.
És végül egy összefoglaló térkép arról amiről írtam
A város
A város védművei is csak a tatárjárás után kezdtek komolyabban kiépülni, addig a város a természet adta védelemre bízta magát. Kezdetben csak földsáncok és palánkfalak épültek. Később a XIV. században ezeket kőfalakkal váltották fel. A város fénykorában nyolc felvonóhíddal ellátott kapu és 47 torony védte, amelyek általában azokról a céhekről kapták a nevüket, amelyek építették, fenntartották, és alkalom adták a személyzetét is biztosították. Ezekből ma már csak az északi, Flórián-kapu maradt meg a hozzá kapcsolódó falakkal, illetve számos torony alaprajza, no meg a nyugati oldalon a Karmelicka utcánál némi falmaradvány. A város falai egészen 1807-ig álltak, amikor is megkezdődött a bontásuk. Az egykori védművek helyén egy park létesült, a Planty, amely körbeveszi az óvárost.
A város látképe 1493-ban, Hartmann Schedel Nürnbergi krónikájából (felül) és a XVI. század végén (alul)
A városkaput védő rondella az óváros északi részén
Mögötte a Flórián-kapu, amelyen egykor a királyok is áthaladtak koronázásukra menet…
…és a városfal jelképesen megőrzött része, az elmaradhatatlan fetményárussal
A városfal egykori bástyájának alapja az óvárost övező Planty parkban és a hozzá köthető emléktábla
És végül a tűzokádó sárkány, amely bizonyos időközönként, vagy SMS-en befizetett pénzösszeg ellenében tüzet okád.
És hogy kerül a sárkány az asztalra? A végére egy kis legenda. A város alapításának idején egy sárkány lakott a várhegy gyomrában, aki, mint minden rendes sárkány zaklatta a helyieket, akik ha nem akarták, hogy szűz leányiakt elragadja sárkány, bizony tekintélyes mennyiségű lábasjószággal kellett jólakatni őkelmét. Krakus herceg – akiről később a város a nevét kapta – természetesen magas jutalmat tűzött ki annak (fele királyság és a herceg kisasasszony, meg minden amit ilyenkor szokás) , aki megszabadítja őt és népét, a fenevad okozta szenvedésektől. Miután sokan próbálkoztak és elvesztek, jött egy szegény cipészlegény, aki egy birka gyomrát kénnel töltött meg, majd elhelyezte a sárkány barlangjának közelében. Derék sárkányunk nem tudott ellenállni az ínyencfalatnak és felfalta a juhot. Azonban a gyomrában égő tűz és a kén heves reakcióba lépet, amitől a sárkánynak heveny gyomorégése lett. Mivel nem ismerte a szódabikarbónát ezért a közeli Visztulához ment, hogy vízzel próbálja enyhíteni a görcseit. Azonban, ó jaj a hideg víz és a parázsló kén nem szereti egymást és bizony a sárkány gyomrában egy kazánrobbanás következett, be ami szétvetette a fenevadat. A cipész természetesen elnyerte a jutalmát és boldogan élt Krakus herceg leányával az oldalán. Azóta a hóna alatt birkát cipelő sárkány Krakkó városának egyik jelképe lett.
Na ez volt a kötelező, legközelebb jön majd az ajánlott...
Ambasa
