Ha Svájcra gondolunk, akkor a fiatalabbaknak először a lila tehén, a velem egykorúaknak, meg pontos órák jutnak eszükbe. Másodszorra pedig a béke szigete, egy ország, amely semlegességét megőrizve, mindkét világháborúból kimaradt, és így kitudja mióta nem dúlta háború földjét. De vajon pontosan mióta is? Talán nem túl közismert, de 1847-ben bizony a kantonok völgyeinek csöndjét fegyverropogás, ágyúdörgés és kardcsattogás töltötte be, egy háborúban, amelyben a svájci polgár feszült szembe a másik svájci polgárral. Azonban nem lett volna Svájc, Svájc, ha ezt a háborút nem helvét módra vívták volna meg. Az a konfliktus Sonderbund háború néven vonult be a köztudatba, amely egy olyan igazi nagyon svájci polgárháború volt…

Mielőtt azonban belefognánk a polgárháború ismertetésébe, érdemes egy kicsit dióhéjban összefoglalni Svájc történelmét, hogy megértsük milyen folyamatok vezettek ahhoz a belső feszültséghez, amely arra késztette a helvéteket, hogy fegyvert fogjanak egymásra. Nagy Károly idején Svájc, a Frank birodalom része volt és ekkortájt terjedt el a helvétek körében a katolicizmus is.  A frank birodalom széthullása után az északi, német tartományok a Német-Római Birodalom, míg a nyugatiak a Burgundia fennhatósága alá kerültek. Azonban mindkét államnak szüksége volt a svájciak pénzére, akik már ekkor sem voltak szegények, hiszen rajtuk keresztül vezettek a német és itáliai területek közötti kereskedelmi útvonalak. A helvét polgárok a csengő aranyukért cserébe nagyfokú önállóságra tettek szert. Aztán amint csökkent a központi hatalom ereje, több helyi nemesi család is megpróbálta uralma alá hajtani a gazdag területeket. Ebben élen jártak a Habsburgok, akik jelentős birtokokkal rendelkeztek a környéken. Ám a derék lovagoknak, hogy stílusos legyek, beletörött a bicskája svájci hegyekbe. Ezek a támadások intő jelek voltak, és hogy a helvét polgárok megőrizhessék függetlenségüket, szövetségeket kötöttek. Ezek közül az első, ami fennmaradt (a szerződés utal egy korábbi megújítására, de ennek kelte nem ismert) 1291. augusztus 1-éről való, amelyben három völgyközség (őskanton) Uri, Schwyz és Unterwalden vezetői szentesítettek. A mai Svájc ehhez a dátumhoz köti az államszövetség megalakulását. Aztán a szövetség folyamatosan bővült és erősödött, 1513-ra tizenhárom tagúvá növekedett. Azonban a kantonok szövetsége nem volt szoros, Svájcban ekkortájt nem volt egységes államszervezet és a tagok nagyfokú önállósággal rendelkeztek. A kantonok és a csatolt területek, amelyek a gazdagabb tartományok hódítások útján szereztek meg, hála a svájci katona erényeinek a szövetségi gyűlésben, a Tagsatzugban rendezték a politikai kérdéseket, amelyben mindenkinek egy-egy szavazata volt. A Kanton, pedig népgyűlésen alakították ki álláspontukat. Ez a rendszer évszázadokon keresztül fennmaradt, és még ma is él bizonyos tekintetben, gondoljunk csak a svájciak notórius népszavazási szokására.

Azonban az 1500-as években, Svájcban is megjelent a reformáció és a kálvinizmus, amely felszínre hozta a város és a vidék eddig felszín alatt parázsló ellentétét. Noha a tehetősebb városok a reformáció útjára léptek, mégsem tudtak felülkerekedni a szegényebb, de katolikusnak maradt vidéken. Úgy, ahogy Németországban, Svájcban is véres összecsapásokhoz vezettek a vallási ellentétek. Az 1648-as vesztfáliai békében, amely lezárta a harmincéves háborút a hadviselő felek elismerték a svájci szövetséges kantonok semlegességét. Ekkortól ismét sokáig béke köszöntött a helvétekre, amelyet csak rövid epizódként zavart meg az 1798-as napóleoni invázió, melynek nyomán létrejött a Helvét Köztársaság, mint a franciák csatlósállama. Aztán az 1815-ös Bécsi Kongresszus mindent visszacsinált és a dolgok ismét a régi kerékvágásuk szerint mentek az alpesi országban. Azonban csak mentek volna, mert a XIX. század politikai eszméi, ha lassan is de beszivárogtak Svájcba.

1840-re Svájcban is megértek a feltételek a politikai változásokra. A gazdag és protestáns tartományokban a radikálisok és liberálisok pártok kerültek hatalomra, ami együtt járt, hogy a Szövetségi Gyűlésben is megpróbálhatták érvényesíteni az elképzeléseiket. Ezek legfontosabb része egy erősebb, központosított Svájc létrehozása volt, amelyet egy új alkotmányban rögzítettek volna. Természetesen ez nem tetszett a kisebbségben lévő és szegényebb katolikus tartományoknak, amelyek ősi jogaik megnyirbálását látták. Kicsit hasonló helyzet kezdett kialakulni kicsiben, mint az óceán túlpartján Amerikában jó tíz évvel később. Azonban itt a problémát bonyolította a felekezeti ellentét is. 1841-ben aztán a protestáns többségű Aargau kantonban betiltották a szerzetesrendeket és elkobozták birtokaikat, mire válaszul a katolikus Luzern visszahívta a Jezsuitákat. A konfliktus elkezdett eszkalálódni, protestáns radikálisok (Freischärler) törtek be a tartományba. Természetesen ezt a katolikus kantonok már nem nézhették tétlenül és létrehozták a Sonderbundot (Különszövetséget). A szövetséghez csatlakozott Luzern, Fribourg, Wallis, Uri, Schwyz, Unterwalden és Zug, de a szintén katolikus többségű Ticino és Solothurn azonban távol maradt tőle. A szövetség létét egy darabig a titok homálya fedte, azonban 1846 nyarára kitudódott. Októberben a Szövetségi Gyűlésen radikálisok követelték a Sonderbund önfeloszlatását. Ennek a jogi alapját az 1814-es alkotmány 6. paragrafusa adta, amely tiltott mindenfajta külön szövetséget a svájci kantonok között. A Sonderbund nem ismerte el a határozat jogosságát és a végrehajtását kerekperec megtagadta. A Svájci Államszövetség ilyen mértékű alkotmánysértés felett már nem hunyhatott szemet, és azon nyomban felszólította a kantonokat a mozgósításra, hogy fegyveres erővel állítsa vissza a rendet. Ennek végrehajtása azonban nem volt egyöntetű. Természetesen a hét lázadó kanton nem tett eleget a felhívásnak, illetve dehogy is nem, csak katonáit nem a központi hadseregbe küldte. Neuchatel (Neuenburg) és Appenzell-Innerrhoden kantonok azonban semlegessé nyilvánították magukat, arra hivatkozva, hogy területükön jelentős számú katolikus él. Ugyanígy tett Basel-Stadt is, de aztán az ellenségeskedések megkezdése után két nappal, november 6-án beadta a derekát, és a mozgósított haderejét a szövetség rendelkezésére bocsátotta.

A lázadó oldalon a parancsnok kiválasztása nem ment egyszerűen. Ne feledjük, hogy svájci parancsnok utoljára a napóleoni háborúk során szerezhetett harci tapasztalatokat, vagyis jó harminc évvel ezelőtt. Több külföldi tiszt neve is felmerült, illetve sokan a wallisi Guillaume de Kalbermattent favorizálták, aki viszont nem vállalta a tisztséget. Végül a katolikus haderő élére meglepő módon a protestáns, grandbündeni Jean-Ulrich de Salis-Siglio ezredes került. (Sajnos nem sikerült kapcsolatot felfedeznem, de gondolom rokoni szálak fűzték Daniel von Salis-Soglio-hoz, aki a Przemysl erőd megtervezésével írta be magát hadtörténelembe). A mozgósításhoz a lázadó kantonok többségében népgyűlésen kérték ki a polgárok engedélyét, a melynek nyomán októberben felállt a Sonderbund hadereje.

Közben a szövetségi oldal sem tétlenkedett és október 21-én kinevezte a haderő élére a genfi illetőségű Guillaume-Henri Dufour-t, aki még a katonai pályafutását még Napóleon alatt kezdte. A hatvanéves Dufour igazából hadmérnök és térképész volt, de hát hirtelen nem nagyon akadt nála jobb, főleg olyan magas rangú tiszt, aki már szagolt puskaport. Bár tegyük hozzá, a francia hadseregben is leginkább az erődök feltérképezése volt a feladata, és nem a csapatok vezetése a harcmezőn. Október 30-án a szövetség is elrendelte a mozgósítást, majd november 4-én határozatot hozott, a fegyveres erő bevetésére a lázadó tartományok ellen.

A mozgósítás gyorsan megtörtént és hamarosan 99000 szövetségi és 79000 lázadó katona nézet farkasszemet egymással a hegyek között.

Érdekes módon az ellenségeskedések nem a két szemben álló oldal között kezdődtek meg. A harcias vaudiak (a térképen Waadt) kétségbe vonták a neuchateliek semlegességét és több határincidensre és provokációra is sor került. Az események odáig fajultak, hogy a vaudi katonák még egy gőzhajót is lefoglaltak. A feszültséget, végül sikerült rövid úton elsimítani, amikor is a porosz Frigyes Vilmos király, aki egyben Neauchatel hercege is volt, garantálta a tartomány semlegességét.

Az ellenségeskedések megindulásakor a lázadók helyzete felemás volt. A hét kantonból hat egy tömböt alkotott Svájc szívében, illetve délre elnyúlva, de Freiburg, el volt vágva tőlük. A hadműveleteket a Sonderbund csapatai kezdték meg. November elején a lázadó csapatok egy része, melyet Eduard de Salis-Siglio, a főparancsnok testvére vezetett, birtokba vette a Szent Gotthárd-hágót. A hadművelettől azt remélték a lázadók, hogy így sikerül a kormánycsapatokat kettévágni. Ez azonban csak hiú ábránd volt, mivel a szövetségi erők részei, a Szent Bernát-hágón keresztül továbbra is fenn tudták tartani a kapcsolatot.

Eddig vérontás nélkül zajlottak az események, azonban november 4-én eldördültek az első lövések. A ticinói katonák lövései egy uri kantonbeli tiszt és közlegény életét oltották ki.

November 7-én a lázadók fő ereje hadműveletekbe kezdtek Aargau területén, hogy felszámoljanak egy a területükbe késként benyúló szövetségi területet, amely egyenesen Luzern felé mutatott. Azonban a támadásnak hamar útját állták a zürichi Eduard Zeigler vezette kormánycsapatok, így a lázadóknak hamarosan vissza kellett vonulniuk.

November 9-én aztán a szövetségi csapatok is megindultak. Dufour természetesen először a hátát akarta biztosítani. És csapatait a magányos Freiburg ellen küldte. A következő két napban ellenállás nélkül vonult be a kantonba, mivel a freiburgi csapatok inkább visszavonultak a tartományi fővárosuk védelmére, amelyet szintén Freibugnak (franciásan Fribourgnak neveztek). A szövetséges csapatok 13-ára körbevették a várost, és hatvan ágyút szegeztek a védőkre, mintegy nyomatékot adva a megadásra való felszólításnak. A védők egynapos fegyverszünetet és gondolkodási időt kértek, amit Dufour kézséggel megadott, hiszen nem volt célja vérontás, ráadásul, azért valljuk be sem saját, sem tisztjei hadvezéri képességeiben nem bízhatott, de tegyük hozzá az ellenoldal sem volt felkészültebb. Miközben folytak a tárgyalások, egy félreértés folytán a kormánycsapatok tüzérsége lőni kezdte a város egyik védművét a Bertigny-erődöt, majd a szövetségi csapatok rohamot intéztek ellene. A támadást a védők sikeresen visszaverték, a rohamra indulók, pedig nyolc halottat és ötven sebesültet vesztettek. Az, hogy a támadásnak volt értelme, az vitaható, és nem tudni az okát, hogy e miatt, vagy a túlerő láttán, de a freiburgi városi tanács másnap behódolt és az első lázadó tartomány letette a fegyvert. A megadás feltételeként Freiburg felmondta a lázadókkal kötött szövetséget, és már másnap új kormányzatot választottak, amelyben immár a radikálisok kerültek többségbe. Talán mondanom sem kell, de az elsők, akik csomagoltak, a jezsuiták voltak. A Freiburgnál elért könnyű, és gyors diadal igen fellelkesítette a szövetségi csapatokat és a közvéleményt is.

A győzelem után Dufour kettéosztotta seregét és a főerőkkel keletnek, a lázadó tartományok szíve felé fordult. A nyugat-svájci erők parancsnokságát a vaudi Louis Rilliet de Constantra bízta, de meghagyta neki, hogy nem indíthat támadást Wallis ellen.

November 14-én a lázadó wallisiak támadást akartak indítani a freiburgiak felmentésére, de amint a tartomány elestének híre eljutott hozzájuk lefújták az akciót. Azonban nem olyan vérmérsékletűek voltak, akik olyan könnyen otthon tudtak volna ülni, és úgy voltak vele, ha már nem érdemes északnak támadniuk, akkor kelet felé fordulnak, és Tichinot (Tessin) veszik célba. 17-én meg is indították a támadást. Az offenzívához uri és nidwaldeni csapatok is csatlakoztak. Miután megütköztek és győztek Airolonál a tichinóiakkal, egészen Biascáig nyomultak előre, ahol védelembe mentek át, várva az erősítésre.

Miközben a lázadók diadalmasan nyomultak előre keletnek Tichinóban, amellyel, igazából csak látszatsikereket értek el Dufour Aargauban felkészült a főcsapás végrehajtására, melynek elsődleges célpontja Luzern a lázadók fővárosa volt. A felkészülés közben még Congrave rakéták bevetése is szóba került, de Dufour ezt határozottam elutasította, mert véleménye szerint ez szükségtelen károkozással járt volna. A szövetségiek parancsnoka úgy vélte, hogy a lángban álló lázadó városok látványa egyáltalán nem segítette volna elő a későbbi egység ügyét.

Miközben folyt a szövetségiek felkészülése, november 21-én, mielőtt még a kormánycsapatok behatoltak volna a területére, a lázadó Zug kanton váratlanul bejelentette a Sonderbundból való kiválását, és hogy aláveti magát a szövetségi alkotmány rendelkezésnek. Természetesen nyomban szövetségi katonai alakulatok nyomultak be Zugba, ahol meglepő módon a megszállókat, vagy inkább a törvényes rend helyreállítóit lelkes, ünneplő polgárok fogadták.

November 23-án a szövetségi erők több oszlopban benyomultak Luzern területére. A két, fő csoportosítás párhuzamosan haladt dél felé, de kisegítő csapásokat is végrehajtottak Egy ilyen volt egy nyugatról végrehajtott támadás, illetve csapatok meneteltek Tichinó felmentésére. A főerők Luzern előtt a Gisikonnál egyesültek, ahol a Sonderbund csapatai felsorakozva várták már őket. A lázadók egy erdős dombvonulaton foglaltak védelmi állást, hogy elállják a Luzernbe vezető utat. A fenyők borította Rothenberg dombok jól védhető terület volt, ahol Jean-Ulrich de Salis-Siglio vezette luzerni hadsereg felsorakozott. A reguláris csapatokból, felfegyverzett parasztokból és polgárokból álló erők egy része lövészárkokban, illetve kő- és fenyőfa rönkökből álló torlaszok mögött foglaltak állást. Itt már nem lehetett mit tenni, Dufour kénytelen volt erőt mutatni, ezen a ponton már elkerülhetetlenné vált a fegyveres összecsapás. Mind a szövetségiek, mind a lázadók tudták, hogy a becsületük védelmében vállalni kell a harcot. Mindenki tudta, hogy elérkezett a döntő csata megvívásának ideje.

Azonban még mielőtt a csata megkezdődött volna a védőknél már a zavar jelei mutatkoztak. A schwyz-i csapatok elhagyták állásaikat és visszavonultak, mert parancsnokuk úgy vélte, hogy a kantonuk védelme fontosabb. A szövetségesek észrevették a lehetőséget és egy fő veszteség árán benyomultak a védők által nyitott résbe. A felvonuló szövetségi csapatok a IV és az V. hadosztályból állottak, az elsőt a Zeigler ezredes vezette balszárnyon sorakozott fel. A másikat, amelyet Gmür ezredes parancsnokolt, a baloldalon a Reuss folyóra támaszkodva. A támadást a dombok ellen az Egloff dandár kezdte meg, melyet egy tucat 12 fontos ágyú tüze támogatott. Ugyan a szövetségiek sikeresen nyomultak előre fölfelé a dombokon és sikerült is megvetniük a lábukat, de nem sikerült áttörniük a védők állásait. Rohamaik kétszer törtek meg a védők tüzében. Ekkor, ebben a döntő pillanatban maga Zeigler ezredes leszállt a lováról és maga állt a Ginsberg zászlóalj élére. Parancsot adott a dobosnak, hogy verjen rohamot és a zászlóalj élén, maga vezette rohamra katonáit. Ez lett a csata fordulópontja, és a harmadik roham megtörte a védőket. A rohamozó szövetségiek villogó szuronyai láttán a védők ellenállása megtört. A 9000 főből álló és további 7000 fős tartalékkal rendelkező IV. hadosztály összesen 14 hősi halottat és 84 sebesültet veszített. Az összecsapás során maga a lázadók főparancsnoka, Jean-Ulrich de Salis-Siglio is megsebesült egy tüzérségi repesztől. Az alig két órás összecsapás után a Sonderbund csapatai feladták állásaikat és visszavonultak Ebikonba. A csatában összesen 37-en estek el és 100-an sebesültek meg. Egy porosz katonai megfigyelő feljegyzése szerint a viszonylag kevés áldozat annak is volt köszönhető, hogy a csapatok túl magasra céloztak, amit az összecsapás után talált számos lyukas csákó bizonyított. Valljuk be ez csak szándékos lehetett, hiszen mindkét seregben számos vadász is szolgált, akik kiválló céllövők voltak. A csata gyors lefolyását segítette elő, hogy a lázadó csapatok nem voltak többek egyenruhás polgároknál. Pl. egy zászlóaljuk egy 12 fontos ágyú egyetlen lövése után megfutott. A sebesültek ellátásban a zürichi önkéntesek, és apácák segédkeztek, mintegy előképet adva a későbbi szintén svájci kezdeményezésre megalakított Vöröskeresztnek.

Ugyanezen a napon sor került még egy-egy kisebb összecsapásra Meierskappelnél, Schüpheimnél, majd egy nappal később Wolleraunál.  A vereség hatására, még 23-án este a lázadók vezetői és a jezsuiták elhagyták Luzern, ahova másnap bevonultak a szövetségi csapatok. Innentől felgyorsultak az események és 26-án a Sonderbund feloszlatta magát, majd 29-re a szövetségi csapatok megszállták az összes lázadó tartomány fővárosát.

Az alig három hetes háború alatt a szövetségieknek 78 katonája esett el és 260 sebesült meg (más adatok szerint 60-an haltak meg és 386-an sebesültek meg). A lázadók közül összesen 26-an haltak hősi halált és 114 volt a sebesültek száma.

A háború végén a lázadó kantonokban új kormányzatok jöttek létre, Freiburgban, Luzernben és Wallisban a liberálisok jutottak hatalomra. Érdekes módon a semlegesek nem jártak jól, mivel jóvátételt kellett fizetniük, azért mert nem támogatták katonailag a szövetségi haderőt.

1848 februárjában az egykori Sonderbundkantonok megszállása véget ért. 1848 szeptemberében a Szövetségi Gyűlés elfogadta az új alkotmányt, amely felszámolta a kantonok csaknem korlátlan önállóságát és szövetségi állammá alakította Svájcot. Közös posta- és vámrendszer jött létre, és a pénzkibocsátást is szövetségi hatáskörbe vonták. És végül, a  háborút befejezése után 125 évvel, 1973-ban egy népszavazással megerősített alkotmánymódosítás után még a jezsuiták is visszatérhettek a Helvéciába.

 Ambasa