Igazából nem akartam erről a csatáról írni, hiszen a sok harmincéves összecsapásból miért is pont ezt kellene kiemelni. Írhatnék Lützernről, vagy épen Nördlingenről, esetleg más, olyan összecsapásról, amely jól bemutathatná a korszak hadviselését. Korábban már írtam a fehérhegyi csatáról, és Rocroi-ról, amelyből a második a hadviselés szempontjából egy fordulópont volt, no meg egy nagyszerű film - az Alatriste kapitány - vége is abban az ütközetben játszódik. Az elsőnek az apropója az összecsapás 400. évfordulója volt, és egy kezdeményezésé, a #feherhegy400-é, amelyben vagy tucatnyi makettező és wargamer vállalta egy harmincéves háborús, 28 mm-es sereg kifestését. Természetesen ez nem valami öncélú kezdeményezés volt. Amellett, hogy sokunknak lett volna egymással játszható serege szerettük volna, hogy ennek bemutatkozására pont a csata napján, a Márton-napi Makettkiállításon került volna sor. Sajnos ezt akkor a járvány megakadályozta, de azért szép számmal készültek el seregek, és az enyhítések miatt egyre többen szerettük volna kipróbálni őket a játékasztalon. És ekkor kapcsolódtak össze az események. Sajnos szintén a járvány miatt kénytelenek voltunk a Historikum rendezvénysorozatunk soron következő eseményét is elhalasztani. De ami késik, nem múlik és ha minden igaz, akkor erre is sor kerül majd szeptember 11-én Székesfehérvárot. Az ottani szervezők kezdeményezése, és azon belül is Huszár Péter javaslatára úgy döntöttünk, hogyha már nem lehetett időben Fehérhegy 400, akkor mi lenne ha lenne Breitenfeld 390? Nos ennek a cikknek végül is ez az apropója, hogy egy rövid történelmi hátteret adjak a játékunkhoz...

Miután 1618-ban kirobban a harmincéves háborúnak nevezett eseménysor, a katolikus erők majd 10 évig uralták a csatatereket, és meghatározták az események folyását. Ugyan hamar véget vetettek a cseh felkelésnek, majd a dán beavatkozást is sikerrel verték vissza, és kikényszerítették, hogy IV. Keresztély dán király lemondjon arról, hogy a továbbiakban beavatkozik a Német-Római Császárság protestáns német államainak és szabad városainak védelmében, a Császár és a Katolikus Liga ellenében. 1629-re a katolikusok nyerésre álltak, de folyamatos sikereik ellenére mégsem sikerült II. Ferdinándnak teljesen megzaboláznia az ő szemében eretnekeket. Ekkor azonban több különálló esemény kezdett egy olyan pontba fókuszálni, amely végül megváltoztatta az események menetét és ezáltal a történelmet. 1629-ben II. Ferdinánd kibocsátotta a restitúciós ediktumát, amely felrúgta az 1555-ös augsburgi vallásbékét, és az 1552 óta protestáns kézben lévő egyházi birtokok visszaadását írta elő. Természetesen ezt óriási felháborodással fogadták a birodalom protestáns uralkodói, de a verhetetlen császári seregek ellen nem túl sokat tudtak tenni. Ügyük már kétszer bukott el, óvatossá váltak és inkább kivárásra játszottak Ugyanekkor a kiürült államkincstár miatt a császár elbocsátotta legjobb hadvezérét, Wallensteint, aki verhetetlen volt a csatmezőn, de kielégíthetetlen ha a zsebéről volt szó. Ferdinánd amellett, hogy leszerelte hadserege jelentős részét, a háborút -vagy inkább nevezzük a még dacoló területek pacifikálásának- Tilly grófra a "Vasszerzetesre" bízta. Tilly szintén kiváló hadvezér volt, de már meglehetősen éltes, kora 70 felett járt. Nem állt közvetlen kapcsolatban a Császárral, hanem a vele szövetséges Katolikus Liga csapatait vezette. II. Ferdinánd ettől fogva a háború terhét megpróbálta áthárítani a bajor dominanciájú Katolikus Ligára és a császári csapatokat is Tilly parancsnoksága alá rendelte. A katolikusok és a Habsburgok térnyerését látva azonban újabb szereplők jelentek meg a színen. Franciaország, amely ekkor sikeresen egyesítette tartományait, megkezdte egy erős központi hatalom kiépítését. Ugyan katolikus államnak számított -sőt- uralkodója a legkeresztényibb uralkodó címet viselte, de ha az érdekei úgy tartották - és most úgy - hajlandó volt a hit ellenségeit is támogatni. És ekkoriban Franciaország érdekei legnagyobb ellenségének egy egységes Német Birodalom számított, mi több egy Habsburg irányítás alatt álló Német-Római Birodalom, amely uralkodója rokoni kapcsolatban áll a Franciaország déli, és északi határán elterülő Spanyol területekkel. Lássuk be egy ilyen helyzet azt eredményezte volna, hogy Franciaország összes szárazföldi határán a Habsburgok uralta területek fekszenek. Így tehát Richelieu bíboros vezette francia politika egy újabb Habsburg-ellenes koalíció összekovácsolását tűzte ki célul. Hamarosan meg is találta azt az alanyt, aki majd ebben fontos segítséget nyújt neki, II, Gusztáv Adolf, svéd király személyében. Gusztáv Adolf, amellett, hogy elkötelezett protestáns volt, igazi katonakirály is egyben, akit nyughatatlan vére újra és újra csatamezőkre vezetett. Ez azonban nem volt öncélú, hanem határozott elképzelések vezették hazája jövőbeli szerepével kapcsolatban. Gusztáv Adolf sötét ló volt a Habsburgok szemében, nem sokat tudtak róla, és nem is nagyon törődtek vele, pedig jobban jártak volna, ha máshogy tesznek. A katolikusok figyelmét annyira lekötötte a német területeken zajló konfliktus, hogy nem igazán mérték fel azokat a változásokat, amelyek tőlük keletre következtek be. 1629-ben az éppen soron következő svéd-lengyel háború Gusztáv Adolf győzelmével zárult, amelynek következtében Danzig és Königsberg kivételével Pomerániától kezdve, gyakorlatilag a Keleti-tenger teljesen svéd befolyási övezetté vált, beleértve Livóniát is. Ha azonban a svédek ki akarták használni győzelmeik gyümölcsét, és a Keleti-tenger kereskedelmének hasznát a saját államkincstárukba folyatni, akkor Pomerániát (vagyis az Oderától nyugatra fekvő, Dániáig tartó terület) is a saját befolyási övezetükbe kellett vonniuk. Itt nem feltétlenül hódításról van szó, hanem csak annak megakadályozásáról, hogy ezek az észak-keleti tartományok és egykori hanza városok a császári-katolikus befolyás alá kerüljenek. És erre minden esély megvolt, hiszen Wallenstein csapatai ebben az időben éppen Pomeániában vettek ostrom alá több gazdag kikötővárost. A dolgokat bonyolította, hogy éppen kitörőben volt egy lengyel orosz háború is, ami miatt az amúgy is kivérzett, katolikus Lengyel Királyság, nem tudott beavatkozni II. Ferdinánd oldalán. (1632-ben ki is tört az úgynevezett szmolenszki háború.)

1630-ban a protestáns fejedelmek megpróbálkoztak egy gyenge ellenállási kísérlettel, és az egykori Protestáns Unió mintájára egy önvédelmi haderőt felállítani,. De már egy ilyen puszta katonai erő megléte is kihívást jelentett a bigott Ferdinánd szemében. Haderejét, Tilly vezetése alatt ismét a lázadók megzabolázására küldte. Az egyesített katolikus erők ekkor a németországi hadszíntéren 39000 császári, és 30000 Liga beli katonával rendelkeztek. A császári csapatok megkezdték sorban egymás után megtámadni a protestáns német fejedelemségeket és szabad városokat. Ennek keretében került sor a pomerániai Stralsund városának ostromára is. A hely, amely távol esett a Habsburgok és a katolikusok törzsterületétől a svéd király számára alkalmas beavatkozási helynek ígérkezett. (Meg kell jegyezni, hogy Stralsund megtámadására még a háború dán szakaszában került sor, de IV Keresztély térdre kényszerítése után is folytatódott a város ostroma.) Stralsund városát Wallanstein zsoldosai fogták ostrom alá 1628-ban, Hans Georg von Arnim tábornok irányítása alatt. Ekkor a város védelmére 600 svéd katona szállt partra. A  franciákkal 1631. január 23-án kötött barwaldei megállapodások értelmében a Gusztáv Adolf 1000000 livre fejében kötelezte magát 30000 gyalogos és 6000 lovas kiállítására. Így megteremtődött a pénzügyi alap egy komolyabb svéd beavatkozásra a protestáns német városok mellett. Azonban a helyzet nem volt ennyire egyértelmű, mert az észak-német városok és fejedelemségek még mindig nem érezték eléggé veszélyeztetettnek magukat, illetve óvakodtak bármiféle lépéssel provokálni Ferdinándot.

1630. július 4-én 28 svéd hadihajó és mintegy 200 szállítóhajó jelent meg dagadó vitorlákkal Usedom szigeténél. A flotta hamarosan horgonyt vetett, majd 92 gyalogos- és 16 lovasszázad szált partra, azaz 12500 gyalogos és 2000 lovas Peenemündénél. Azonban ekkor egy kis hadműveleti szünet állt be. Gusztáv Adolf nem kockáztatott, és nem rohant a vesztébe, hanem előbb biztos hadműveleti bázis kiépítésébe kezdett. Kezdetben Tilly nem vette komolyan a svéd beavatkozást. Nem sokat tudtak Gusztáv Adolfról, a korábbi győzelmeiről azt tartották, hogy azt vagy a korszerűtlen lengyel haderő, vagy a nem túl tehetséges von Arnim császári tábornok felett aratta. Erre a hitre jól rájátszott, hogy Gusztáv Adolf nem indult meg azonnal Németország szíve felé, hanem csak óvatos terjeszkedésbe kezdett. Tilly, akit amúgy is kötelessége épen Észak-Itáliába szólított, teljesen félreértette a svédek óvatosságát. Az év hátralévő részében a katolikus haderő téli szállásra vonult, miközben Gusztáv Adolf pozíciói megerősítésén dolgozott. Első lépéskén egy újabb, nagyobb szigetet, Rügent vett birtokba, majd bevette Rügen, és Wolgast városát, majd Stettint is. Ebben az időszakban Pomeránia uralkodója semlegessége hangoztatása mellett szemet hunyt a felett a tény felet, hogy svéd csapatok vonulnak be több fontos területére és városába. Ezekkel a lépésekkel Gusztáv Adolf megteremtette az alapját, egy későbbi hadjáratának. A svédek ugyan kiváló gyalogsággal rendelkeztek, de lovasságuk a zord északi körülmények miatt csak jóval kisebb lovakkal rendelkezett. Gusztáv Adolf tudta, hogy mielőtt komolyabb hadműveletekbe kezd először is fel kell állítani egy ütőképes lovasságot. Ehhez részben a német államokra számított, illetve a saját lovassága lovait is jól kellett tartania a beköszönő tél folyamán. Ezeknek a szigeteknek a megszállása pont ezt a célt szolgálta, míg a tengerparti kikötővárosok jól védhető hadműveleti kiindulópontok voltak a kontinensen.

A svéd uralkodó amint eléggé erősnek érezte magát, megkezdte óvatos, nem túl látványos terjeszkedését és szép fokozatosan uralma alá hajtotta Pomerániát, majd az Odera mentén dél felé nyomult előre. Mindvégig ügyelt arra, hogy megfelelő, jól védhető átkelőhelyek maradjanak a hátában. Ebben az időszakban a császári haderő téli szálláson volt, amely azt jelentette, hogy az amúgy is évek óta háború dúlta észak-német területeken nem lehetett hosszabb ideig nagyobb csapatösszevonásokat végrehajtani. Ráadásul a rosszul fizetett császári zsoldosok nem igazán fejtettek ki komolyabb ellenállást és így a svédek arattak néhány könnyű győzelmet, ami jól jött a propagandaháborúban. 1630 júniusától a hadiesemények egyik legfőbb mozgatórugójává Magdeburg ostroma vált. Magdeburg egy gazdag kereskedőváros volt az Elba partján, amely alapítótagja volt a protestáns ellenállásnak. A császáriak szempontjából ideális célpont volt. Gazdag, eretnek, és fekvése ideális hadműveleti szempontból. Ugyanakkor protestáns oldalon elvesztése nagy politikai és gazdasági veszteség lett volna. Gusztáv Adolf 1631 elejére abba a nehéz helyzetbe került, hogy még nem érezte magát elég erősnek, hogy megtámadja Tillyt, de ugyanakkor, mivel a protestáns német fejedelemségek továbbra is kivárásra játszottak valami eredményt is fel kellett mutatnia, mint a hit védelmezője. Ez megkerülhetetlenül Magdeburg volt. A svédek előtt két lehetőség volt: egy közvetlen, vagyis hogy megindulnak Magdeburg felmentésére, de ez eléggé nagy kockázattal járt. A másik, hogy megpróbálják elvonni onnan a császári főerőket. Gusztáv Adolf ez utóbbit választotta, és dél felé tört előre. Elfoglalta az Odera menti Frankfurtot és veszélyeztette a gazdag Sziléziát, amely ekkor Habsburg törzsterületnek számított. Tilly szemében ez a déli előretörés annak veszélyét vetette fel, hogy a svédek esetleg egyesülhetnek a szász haderővel.

Szászország a harmincéves háború első időszakában egy eléggé kétes szerepet játszott. A protestantizmus luteránus ágát választotta, míg a német államok inkább az kálvinista irányzatot. II Ferdinánd az ellenreformáció meghirdetésekor éles különbséget tett a két eretnek mozgalom között. Ráadásul a cseh lázadás kitörésekor az akkori szász uralkodó János György megsértődött, hogy nem neki, hanem a pfalzi II. Frigyesnek ajánlották fel a cseh koronát, aminek egyenes következménye volt, hogy Szászország nem lépett be a protestáns Unióba, sőt a Habsburgok szövetségesévé vált és részt vett a cseh protestánsok leverésben. Szóval nem csak Franciaország uralkodója tette nemzete érdekét a vallása elé. Azonban a háború, amely ekkor már tíz éve dúlt, alaposan átrendezte az erővonalakat. Most, hogy a kálvinisták vesztésre álltak a szász uralkodónak el kellett gondolkodnia, hogy utánuk a bigott II. Ferdinánd nem-e a luteránusokat veszi célba. Itt nem csak egyszerű vallási kérdésről volt szó. A szászok jól láthatták, hogy alig tíz év alatt, hogyan rekatolizálták Csehországot, és hogyan cserélték le annak protestáns vezető rétegét hűséges katolikusra. Vagyis itt kőkeményen arról volt szó, hogy a szász uralkodóréteg nemcsak hitét, hanem birtokait és fejét is vesztheti. És volt még egy ok, ami a szászok biztonságérzetét aláásta. A háború ekkorra már Németország egy jelentős részét elpusztította és kiszipolyozta. Azonban ez egy olyan háború volt, amely önmaga táplálása végett mindig újabb és újabb területek bevonását tette szükségessé, és hát Szászország ez idáig a béke szigete volt. Ideális célpont a kiéhezett császári zsoldosok számára, ahol gazdag városok és tömött élelmiszeraktárak várták őket.

Így hát Tillynek ekkor már komoly oka volt arra, hogy versenyt fusson Szászországért a svédekkel. Elemi érdeke volt, hogy Gusztáv Adolfot távol tartsa onnan. Frankfurt elfoglalása immár arra késztette Tillyt, hogy komolyan vegye a svéd királyt. Magdeburg ostromát alvezérére, Pappenheimre bízva csapatai zömével megindult a svédek felé és tíz nap alatt 300 kilométert megtéve Frankfurthoz vonult. Azonban a még nála is mozgékonyabb svéd sereg kisiklott a karmai közül és észak felé menetelve, a pomerániai bázisa felé visszavonult. Sőt közben újabb hat várost hódoltatott meg. Ekkor, január végén, sor került egy érdekes csatára, ami azért már megcsillogtatta, hogy Gusztáv Adolf nem csak a hadserege manővereztetéséhez, felépítéséhez ért, hanem annak vezetésére a csatamezőn is. Demminnél Savelli császári tábornok hadereje utolért egy Gusztáv Adolf vezette, alig 3000 főt számláló kikülönített svéd haderőt. A császáriak jókora túlerőben voltak, ezért megpróbálták két oldalról bekeríteni a svédeket. Erejük súlypontjáit a szárnyakra helyezték, míg a centrumban felállított tüzérségüket teljesen védtelenül hagyták. Savieli elképzelése szerint szemből ágyúzva, két oldalról átkarolva semmisíti meg a svédeket. Gusztáv Adolf ezt felismerve csapatait erős rohamoszlopba szervezve megrohanta a fedezet nélkül hagyott császári tüzérséget és mielőtt Savelli felfoghatta volna, hogy mi is történik, ágyúi már svéd kézben voltak csatarendjét pedig kettészakították. Azonban itt még nem volt vége a császáriak megalázásának, ugyanis a svédek az áttörés után mindkét oldalra kifordultak és a két császári szárny mögé kerülve teljesen szétzúzták azt.

Ez a csiki-csuki a császári hadsereg és a svédek között a tavasz folyamán tovább folytatódott. Amint Tilly visszatért Magdeburghoz, Gusztáv Adolf ismét Frankfurtnál termett. Március 27-én 14000 emberrel ostrom alá is fogta az amúgy protestáns várost, amiről alig négy nap múlva Tilly is értesült. Mint korábban, most is csapot papot otthagyva a császári fősereg megindult a svédek ellen Frankfurt felmentésére. Azonban a svédek túl gyorsak voltak és már április 4-én bevették a várost és mellesleg ki is fosztották hittestvéreiket, a város helyőrségét pedig lemészárolták. Ez válasz volt arra, hogy nem sokkal korábban a császárii csapatok hasonlóképpen jártak el Neubrandenburgnál a svéd helyőrség tagjaival. Frankfurt gyors bevétele azonban megbosszulta magát és Gusztáv Adolfnak nem sikerült tényleges célját elérnie, mivel a város elestéről értesülve Tilly ismét visszatért Magdeburg alá. Gusztáv Adolf manőverezései így nem érték el kívánt hatást, és nem mentették meg Magdeburgot, amely 1631. május 20-án elesett. Ami ekkor történt az gyakorlatilag a harmincéves háború és az ezzel járó barbarizmus jelképe lett. A kiéhezett császári zsoldosok megrohanták a várost, és annak 20000 polgárát, a lakosság kétharmadát mészárolták le, sokukat különös kegyetlenséggel, majd magát a várost is felgyújtották. Magdeburg eleste és az azt követő vérengzés olyan trauma volt, ami végre ráébresztette a protestáns uralkodókat, hogyha nem tömörülnek egységbe, és nem támogatják a franciák pénzelte svéd uralkodót, akkor egyenként fogják a császáriak levadászni őket.

Elsőként a hadműveletek szempontjából központi területen fekvő brandenburgi fejedelem lépett, és amellett, hogy hadisarcot fizetett a svédeknek, megengedte a toborzást a területén, cserében a svédek megígérték, hogy védelmükbe veszik városaikat. (Vagyis gyakorlatilag a svédek az ő pénzén toboroztak a területén, és védték meg őket.) Azzal, hogy Brandenburg gyakorlatilag letette a garast a svédek mellett Németország keleti felének északi és középső része is svéd befolyási övezetté vált, lényegében az egykori NDK jelentős része, az Oderétól az Elbáig Szászország kivételével. Magdeburg elpusztítása azonban nem csak a protestáns német fejedelmekre volt hatással. A császári haderő azzal, hogy csaknem egy évig állomásozott az Elbánál, Németország szívében, olyan mértékben élte fel a területet, hogy győzelme gyümölcsét nem tudta megtartani, és kénytelen volt visszavonulni délre, a törzsterülete felé. Természetesen a hirtelen keletkezett vákumot a svédek hamar betöltötték, nyomban ismét dél felé kezdték kiterjeszteni a befolyásukat. Ismét felrémlett, hogy Szászország feladja semlegességét és ő is a svédek mellé áll. Ezért Tilly 26000 katonájával július közepén ismét északnak vette az irányt, hogy elűzze a svédeket. Azonban ekkor meglepő fordulat történt. Gusztáv Adolf szakítva eddigi stratégiájával, ezúttal nem vonult vissza, hanem az Elba egyik folyókanyarulatában fekvő Werbennél erős védőállást vett fel. Ugyan csak 12000 emberrel rendelkezett, de a terepadottságokat kihasználva a folyóra és erős sáncokra támaszkodva várta az ellenséget. Ráadásul az Elbát használva még utánpótlása is megoldott volt. Mire Tilly július végén elérte Werbent ott a svédek már egy igen erős sáncrendszer mögé húzódva várták a csatát. (A wikipédia szerin a svédek nem álltak olyan rosszul, 23000 császári katonával szemben 16000-et tudtak csatasorba állítani.) Július 30-án a császáriak 32 ostromágyúja kezdte meg a svéd sáncok lövetését, de a puha földfalakba csapódó ágyúgolyók nem sok kárt tettek a protestáns hadban. Tilly ekkor elvesztette a fejét, talán úgy gondolta, hogy a kezei közül mindig kisikló svédeket végre móresre taníthatja. Látva tüzérsége hatástalanságát rohamra vezényelte a gyalogságát. A császári katonák, miközben megpróbálták áttörni a svéd műszaki akadályokat és megrohamozni a sáncokat az immár a császári tüzérségtől nem veszélyeztetett svéd ágyúk véres rendet vágtak a rohamozók között, majd a mészárlásba bekapcsolódtak a svéd muskétások is. Az előrenyomulás kudarca és az egyre növekvő veszteségek előbb lelassították, majd megtorpanásra késztették a császári haderőt Werben sáncai előtt. És ebben a lélektani pillanatban a svéd hadvezér jól időzítve rohamra küldte csapatait, ami már sok volt a császáriaknak. Soraik felbomlottak és fejvesztett menekülésbe kezdtek. Tilly vesztesége tetemesre, 6000 főre rúgott, vagyis gyakorlatilag elvesztette seregének egynegyedét.

Ekkor Tilly parancsot kapott Ferdinánd császártól, hogy vonuljon Szászországba és bírja rá a Szász uralkodót, hogy mint 1620-ban álljon uralkodója mellé. Azonban volt egy kis gond ezzel az elgondolással. Már nem 1620-at írtak, amikor is a császári, a bajor és a spanyol csapatoknak a cseh lázadókat kellett megregulázni. Hanem most egy ereje ellenére is defenzívában lévő császár keresett szövetségest, hogy megállítsa a már a területeit veszélyeztető svéd királyt. Ráadásul Tilly közvetítette császári ajánlat elfogadását az sem erősítette, hogy a Szászországba bevonuló császári hadsereg a már megszokott módon dúlta a menetvonalába eső területeket. Persze ennek lehettek lélektani okai is, hogy Tilly így nyomatékosítsa a Császár üzenetét, de pont az ellenkező hatást érte el. Hiszen ekkor már gyakorlatilag az Észak-Német területek mellett a Kelet-Német vidék is a protestánsok ellenőrzése alá került, vagy inkább fogalmazhatok úgy, nem terjedt ki ide már Ferdinánd hatalma. Tillyt ez esetben több cél is vezérelte. Természetesen szüksége volt a szász föld javaira, hogy táplálja haderejét, de ugyanakkor úgy gondolta, hogy ezzel vagy elrettenti a szász uralkodót, vagy ha már a svédek szövetségese akkor megmutatja, hogy mi is fog rá, és országára várni. Azonban a császári erőpolitika nem érte el kívánt hatást, és a szászok szövetséget kötöttek a svédekkel. Tillynek nem maradt már más lap a kezében, minthogy megakadályozza a svéd és a szász hadsereg egyesülését. Ezért a szászországi Lipcséhez vonult, amely központi fekvése és gazdagsága révén ideális helynek tűnt, hogy éket verjen a szövetséges hadseregek közé. Szeptember 15-én be is vette a várost, ami komoly sikernek számított volna, ha nem éppen ezen a napon Döbennél, alig 30 km-re Lipcsétől északra nem egyesült volna a két szövetséges hadsereg.

Források:

-Csikány Tamás: A harminc éves háború (Korona 2005.)

-Geoffrey Regan: Döntő csaták Szalamisaz ókortól ztól a Golf-háborúig (Guiness, Panem-Grafo 1993.)

-Jeremy Black: Hetven döntő csata az ókortól napjainkig (Atheneum 2006.)

-Razin: A hadművészet története (Zrínyi 1964.)

A wikipédia ide vágó oldalai

https://military.wikia.org/wiki/Battle_of_Breitenfeld_(1631)

Folytatása következik augusztus 27-én

Ambasa