Nos ritka alkalom, amikor egy kerek évfordulóhoz kapcsolódóan írhatok cikket. A napokban lesz 600 esztendeje, hogy egy maroknyi angol megsemmisítő vereséget mért egy nálánál jóval nagyobb francia seregre Azincourt felázott szántásán. A csata ma az angol nemzettudat része, olyanok énekelték meg, mint Shakespeare, melyek nyomán olyan feldolgozások születtek, mint Sir Laurence Olivier 1944-es, vagy a Kenneth Branagh 1989-es filmje. Magának a csatának a lefolyását már számos helyen leírták, akit érdekel a tengernyi angol mellett tucatnyi, hosszabb rövidebb magyar nyelvű feldolgozással is találkozhat. És ennek ellenére, akkor miért is írok róla, nos a kerek évforduló, és a különböző leírások közötti ellentmondások miatt.
Al-Kut, vagy másképpen Kut-el-Amara ostroma egyik legsötétebb fejezete a brit hadtörténelemnek. Ugyan, mind az első világháború, mind a brit hadtörténelem bővelkedik számtalan olyan eseményben, amikor a parancsnokok hozzá nem értése és becsvágya következtében katonák ezrei áldozták életüket hazájuktól távoli csatatereken olyan magasztos eszmékért, mint a hazafiúi kötelesség. Ezek egyike Al-Kut ostroma, amely, ha méreteiben nem is közelíti meg a legismertebb brit katonai katasztrófákat, de mégis az erők esztelen feláldozásának egyik jelképe. Al-Kut ostromának előzményei néhány évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. Maga a poros, alig 6.500 lakossal rendelkező kisváros Bagdadtól dél-keletre fekszik a Tigris folyó bal partján, annak egyik kanyarulatában, az iraki fővárost Bászrával összekötő út mentén. A várost félig a folyó, félig mocsarak ölelik körül. Talán soha sem került volna a történelem lapjaira, ha a XX. század elején a brit flotta nem dönt úgy, hogy hajói meghajtását átállítja a szénről az olajra, aminek következtében az Arab-öböl eddig isten háta mögötti északi szeglete, hirtelen a világ egyik legfontosabb térségévé vált és az is maradt a mai napig…
Az idei évre már jó előre be volt tervezve, hogy részt veszek az augusztusi oroszkai hadijátékon, a 
Szerencsére az elmúlt évtizedekben, számos könyv és újságcikk dolgozta fel a második világháborús magyar páncélosok történetét. Ez a folyamat már valamikor a 80-as években elkezdődött, és még napjainkban is tart, mi több a makett-gyártók is kezdik felfedezni ezt a témát. Ugyanakkor a Magyar királyi Honvédség egyéb fegyverzete, köztük a tüzérség részletesebb ismertetése még várat magára. Sajnos a Magyar Királyi Honvédség története jelentős részében nem bővelkedett igazán korszerű fegyverzettel, kevés kivételtől eltekintve, ezek egyike volt, jelen cikk témája, a 29.M 8-cm-es Bofors légvédelmi ágyú…
Nos, sok hányattatás után, remélem végre sikerül befejeznem az amerikai polgárháborús seregeimet, így lassan időszerűvé válik azok bemutatása is. Valamikor réges-régen már írtam a 
Éppen ezekben a napokban van a 71. évfordulója a varsói felkelés kitörésének, és mi sem szolgálhatna jobb alapul, minthogy megosszam az ezzel kapcsolatos olvasmányélményeimet.
A műszaki haladás, és ezen belül a haditechnika és a hajózás fejlődésének töretlen útját néha bizony vadhajtások és tévutak szegélyezték. Az egyik ilyen volt, a mai távlatokból nézve igen csak furcsa brit ötlet, a gőzgép meghajtású tengeralattjárók megszületése az első világháború idején. Pedig a briteknek nyomós okuk volt, hogy ehhez a meghajtáshoz nyúltak, amikor megálmodták és megtervezték a K-osztályú tengeralattjárókat. A K osztályt utolérte a tengerészbabona és névadó kezdőbetűjének megfelelően katasztrofálisnak bizonyultak (az eredeti angol gúnyneve Kalamity, azaz balsors volt), de nem az ellenségre nézve…
1939-re szerte Angliában a zűrzavar lett úrrá. Az országban felütötte fejét a pártosság, egyes megyék, városok álltak vagy Edvárd és a brit fasiszták, vagy György és az őt támogató Anglikán Egyház pártjára. A skótok, a walesiek és más régiók megpróbálták kivívni évszázadok óta elveszett függetlenségüket. Bizonyos helyeken pedig - még leírni is alig merem - hol a Szovjetuniótól függő, hol attól független baloldali mozgalmak nyertek teret. A brit szigetek lakossága ismét felelevenítette legrégebbi nemzeti sportját, a polgárháborút, amelyet már olyan híres bajnokságokban gyakorolt, mint a rózsák háborúja, vagy a Cromwell féle angol polgárháború. E heti történetünk ebbe a zűrzavaros világba visz el minket…
1939. szeptember 1-én a német Wehrmacht átlépte a lengyel határt, majd tizenhét nap múlva, hasonlóképen cselekedett a szovjet Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg is. A két nagyhatalom támadása következtében október 6-ára Lengyelország elesett, a kormány nyugatra menekült, és vele együtt számos katona, és tengerész is. Lengyelország megszűnt létezni, de nem a lengyel állam és legkevésbé a lengyel haderő, amely tovább folytatta elkeseredett harcát a náci Németország ellen, hazája felszabadításáért. Kezdetét vette egy történet, amelyben a lengyel katonák igen változatos helyeken és egyenruhákban voltak kénytelenek harcolni. A nyugatra jutottak ott voltak előbb Norvégiában, majd Franciaországban, Anglia, majd később Nyugat-Európa egén, Atlanti-óceánon, Észak-Afrikában és Olaszországban, Normandiában, de létezett egy másik hadsereg is, amely kelet felől érte el hazáját és végül, mintegy elégtételként, Berlinben a Brandenburgi kapu közelében fejezte be a háborút. Ennek a haderőnek volt a része az a hadosztály, amelyről most írni kívánok…
Sajnos én évek óta nem jutok el Hazánk legnagyobb, és európai mércével is mérve is jelentős makettkiállítására, a Mosonshowra. Szerencsére van akinek ez sikerült, így most ő tudósít és mutatkozik be, mint a blog reménybeli leendő szerzője. Ajánlom mindenkinek Vándor írását, amelyet saját fotóival színesít...
1914. szeptember 22-én egy addig lebecsült fegyver mutatkozott be brutális hatékonysággal. Három elavult brit páncéloscirkáló lassú menetben járőrözött a holland partok közelében. Az előző napok rossz időjárása miatt kénytelenek voltak nélkülözni a rombolók fedezetét, de ezen senki sem aggódott. A fedélzeten nyugalom honolt, oldalanként is csak egy-egy ágyút tartottak készenlétben. Minden csendes és békés volt, amit hirtelen egy robbanás döreje szakított szerte szét. Az egyik hajó megállt és egyre gyorsuló ütemben az oldalára fordult, majd perceken belül el is süllyedt. A másik két cirkáló társa segítségére sietett, de alig két órán belül azok is osztoztak társuk sorsában. A Royal Navy ezen a reggelen közel 1.500 tengerészét vesztette el, és a közvélemény magyarázatot követelt...
inkább a “Nyugaton a helyzet változatlan”, illetve “A Diadalív árnyékában” c. műveiről híres. Ettől függetlenül írt még vagy 8-10 regényt, amelyeknek jó része a háborúról szól. A “Szerelem és Halál órája” szintén ilyen. A 2. Világháborúban játszódik, a Heer egy egyszerű katonájáról szól, aki a keleti frontról szabadságra tér haza. A könyv a szabadságának három hete alatt történteket meséli el, és az események alatt folyamatosan válik a katona a környezetének hatására egyre inkább a rendszer ellenségévé, miközben a lehető legjobban kihasználja azt. De a szabadság lejártával, kénytelen visszatérni alakulatához. A könyv megismerteti az olvasót egy olyan város légkörével, ahol rendszeresek a bombázások, a légiriadók, ahol az ingó és ingatlan vagyon értéke semmit sem ér, hiszen pillanatok alatt veszítheti el az ember őket. A könyvet kiolvasva kicsit úgy éreztem, hogy pár kérdés nyitva maradt, de lehet, hogy így is van ez jól.
Azzal talán nem mondok újat, hogy az orosz hadsereg sok, hosszú történeti múltra visszatekintő alakulatok sorával rendelkezik, amelyek számos háború, és még több ütközet folyamán szolgálták nemzetük érdekeit, miközben a bennük szolgálók ezrei adták életüket Oroszország Anyácskáért, vagy éppen az akkor hatalmon lévő uralkodó érdekiért. Akárcsak a legtöbb európai államban a legrégebbi múltra visszatekintő ezredek valamikor az 1600-as évek második felében alakultak meg, ezek sorába tartozik a Preobrazsenszkij gárdaezred is…