1866. július 3-án egy észak-csehországi városka mellett, sok tekintetben is döntő ütközetre került sor. Itt vált el, hogy ki fogja vezetni az egység felé megállíthatatlanul robogó Németországot, hogy a tömeges szuronyroham diadalmaskodhat-e a hátultöltős puska tömegtüze felett. Ezt a csatát nálunk königgratzi, de a német nyelvterületen sadowai, vagy chlumi csata néven is ismerik, illetve a cseheknél a város mai elnevezése okán hradec kralovei ütközetként emlegetik. Érdekes módon, noha Magyarország szempontjából döntő következményekkel járt, a magyar wikipedia szócikke alig foglakozik ezzel az ütközettel, csak az angol szócikk fordítását adja. Pedig számos magyar nyelvű könyvben is fejezeteket szentelnek neki, mint a világtörténelem egyik sorsdöntő csatája, sőt önálló mű is jelent meg róla..
Talán utoljára a hadtörténelemben egy pompás hadsereg sorakozott fel egy esős nyári napon egy csehországi városka mellett. A gyalogosezredek szürke kabátban és kék nadrágban pompáztak, a vadászok egyszerű zöldet viseltek utalva erdőjáró múltukra, a huszárok zsinóros mentében feszítettek, amíg a tüzérek egyszerű barnába bújtak. Minden katona fegyvernemének megfelelő egyenruháján megjelentek ezredeiket jelölő színek a gallérjaikon, a kézelőkön, a mellényeiken, vagy egyéb helyeken. Ez a pompás, a napóleoni korszakot idéző osztrák hadsereg utoljára jelent meg egy csatamezőn, az ellenséges tömegtüze a nap végére elsöpörte ezt az idejét múlt haderőt. Ugyan nem egyik napról a másikra, de megkezdődött az a folyamat az elaggott Monarchián belül is, amely elvezetett a katonák tábori szürkébe bújásához, ám ehhez egy súlyos vereségre és egy háború elvesztésére volt szükség.
Schnee gyalogos a szűk futóárokban igyekezett előre, hogy még napfelkelte előtt elérjen terhével a 
Azok számára, akik olvassák ezt a blogot, talán nem hat az újdonság erejével, hogy szeretem a szabadságomat Lengyelországban tölteni. Tavaly ősszel is így tettem, és az úti célom Krakkó volt, amelyről már korábban is többször írtam. Ha az ember Lengyel királyság egykori fővárosában jár, lépten-nyomon történelmi emlékekbe botlik. Némelyek nagyon szembeötlők, mint amelyekről az első részben fogok majd írni. Mások inkább csak a bédekkereket lapozva tűnnek fel, mint amelyekről a második rész fog szólni, illetve vannak olyanok, amelyekre csak a térképet tanulmányozva, illetve a véletlen szerencse révén bukkanhatunk, noha ott tornyosul az orrunk előtt. Ezekről fog szólni majd a harmadik rész…
A sors ismét úgy hozta, hogy olyan helyre jutottam el, ahol egy rendkívül érdekes kiállításba botlottam. Friedrischafenben található a Dornier Múzeum, amiről szeretnék most egy villámriportot közreadni nektek.
Hosszú kihagyás után idén ismét sikerült ellátogatnom a mosonmagyaróvári makett-kiállításra, amely idén immár huszadszor került megrendezésre. Már leszoktam róla, hogy nagy tervekkel mennyek el egy ilyen rendezvényre, hiszen wargame szempontból nem annyira bő a kínálat, de mindig vannak csodák, és bele lehet futni egy-két visza nem utasítható ajánlatba. De nézzük hogy mit is láthatott, aki a időt szánt rá, hogy ellátogasson ebbe a kis nyugat magyarországi városkába, amely immár évek óta Közép-Európa egyik legrangosabb makett-versenyének ad otthont…
Mint kiderült szófia beszédnek bizonyultak azok a szóbeszédek, hogy Iván nagyherceg februárban elesett a csatamezőn a betolakodók elleni harcban. Ugyan súlyosan megsebesült, de ennek ellenére rövid idő alatt felépült, és ismét harcba szólította az igaz oroszokat, hogy kiverjék a gaz hódítókat Hazaanyácska megszentelt földjéről. De lássuk hogy is alakult a harc márciusban, vajon a teutonok folytatják dicső menetelésüket, vagy az oroszok feltámadnak haló poraikból…
Négy év után ismét ellátogattam Krakkóba. Ugyan az egyik fő célom a közeli 
A 442. gyalogezred története, amelyet második generációs japánok alkottak, viszonylag ismert Magyarországon. Aki az átlag felett érdeklődik a téma iránt valószínűleg már találkozott velük. Talán az sem ismeretlen számukra, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregében 125.000 afro-amerikai szolgált, jórészt kisegítő, nem harcoló beosztásban. Teherautó-sofőrökként, szakácsokként, és más hasonló nem túl dicsőséges szerepkörre kárhoztatva. Ennek egyik legfőbb oka, az érdekes módon az USA-ban egészen a 60-as évekig megmaradt szegregáció volt, illetve az a faji előítélet volt, amely nem tartotta alkalmasnak a fekete polgártársaikat a harc megvívására. Ez azért is érdekes, mert noha a társadalom gondolkodhatott így, a hadsereg vezetésének azonban tudatában kellett lenni, hogy a polgárháború óta már számos háborúban bizonyítottak az egykori rabszolgák leszármazottai. Ennek ellenére azért a második világháborúban is voltak afro-amerikaik alkotta harcoló alakulatok, amelyek közül a legismertebb, a több mozifilmben is megénekelt 99. vadászrepülő század, majd később a 332. vadászrepülő osztály, ismertebb nevükön a Tuskegee Airmen. Azonban én most egy kevésbé ismert alakulatról, a 761. harckocsi zászlóaljról szeretnék írni…
Az Úr 1303. esztendejében szokatlanul korán köszöntött be a tavasz. Von der Tarr a Teuton Rend nagymestere, már február elején megindította csapatait, hogy az igaz keresztény hitre térítse a pogány szlávokat. Seregéhez csatlakozott a Johannita Rend parancsnoka, Andreasz magiszter is. Az egyesített teuton-keresztes sereg február derekán már mélyen bent járt Oroszhonban, amikor is, Iván fejedelem és vele szövetségben lévő Gaborov bojár csapatai állták útját. Az oroszok szent esküt tettek, hogy inkább meghalnak, de megőrzik hitüket és nem engedik, hogy Haza Anyácska földjét idegen hódítók tiporják. A nagymester egy korai ebéd után felsorakoztatta a csapatait a vele farkasszemet néző oroszokkal. A keresztény csapatok áldoztak, majd egy rövid ima elrebegése után - amelyben kérték Istent, hogy vezesse őket győzelemre - megindultak a pogány oroszok felé. Ezzel megkezdődött az az összecsapás, amely majd a nagy északi keresztes háború első csatájaként vonul majd be a wargame krónikákba…
Amikor tavaly kora ősszel ismét ismét Krakkóba látogattam, több határozott célom is volt, de a most bemutatásra kerülő múzeum nem tartozott közé. Igazából fogalma sem volt a létezéséről, de a szerencse mellém szegődött. A busz, amelyen utaztam erős késésben volt amit tetőzött, hogy nem találta meg a kétszintes buszpályaudvaron a neki szánt állóhelyet, ezért többször is nekifutott az az előtt elterülő körforgalomnak. Miközben bosszankodtam, egy jellegtelen tábla került a szemem elé az egyik betonpilléren, amely a múzeumot hirdette. Nocsak, gondoltam ennek jó lesz utána nézni. Mivel nem rendelkeztem minden napra kötött programmal gondoltam ennek az intézménynek a meglátogatását is beillesztem a programjaim közé…