blog320-01a.jpgÁltalában úgy tekintünk a cári Oroszország fegyveres erejére, mint egy elagott birodalom hadseregére, amely mindent a muzsikok tömegével oldott meg, és amely önmagától semmi újításra nem volt képes. Ez valahol részben igaz, de csak részben. Arányaiban ugyan valóban csekély számuak azok a katonai, haditechnikai újítások, amelyek Oroszországhoz köthetőek, de azért vannak. Ilyen pl. az első négymotoros bombázó a Sikorsky tervezte Ilja Mouromec, vagy épen a páncélosok tömeges rendszeresítése és alkalmazása…

Már 1914 augusztusában, közvetlenül a világháború kitörése után az orosz katonai vezetés páncélgépkocsis alakulatokat felállításáról döntött. Azonban volt egy gond. A hazai ipar nem tudott olyan gyorsan előállítani ilyen harceszközöket, amilyen gyorsan arra a tábornokok vágytak, így külföldi beszerzés után kellett nézni. Az orosz katonai vezetés nyomban létre is hozott egy követelményrendszert, amelyben meghatározták, hogy szerintük milyen tulajdonságokkal is kell rendelkeznie az orosz hadseregben rendszeresítendő páncélautóknak. A lefektetett követelmények szerint a harcjárműnek teljesen páncélozottnak kellett lennie, beleértve a tetejét is, illetve két független toronyban elhelyezett géppuskából álló fegyverzetettel kellett rendelkeznie. Számos országba is küldtek beszerző csoportokat, többek között Nagy-Britanniába is. Azonban ezek a csoportok kezdetben nem jártak sikerrel. Az általuk meglátogatott gyárakban felkínált termékek nem feleltek meg annak a követelményrendszernek, amelyek szerint be kellett volna vásárolniuk. Az általuk megvizsgált harcjárműveknek és/vagy a fegyverzete, vagy a védettsége nem volt megfelelő. Miközben több céggel is tárgyaltak, a birminghami Austin Motor Company hajlandónak mutatkozott arra, hogy megtervezzen és megépítsen egy, az orosz követelményeknek megfelelő páncélautót. Az oroszok elfogadtták a cég ajánlatát, akik hajlandónak mutatkoztak 1914 végére legyártani a kért páncélkocsikat. 

Austin 1. széria (model 1914)

Az Austin egy hátsókerék hajtású, 30 LE-s motorral rendelkező Colonial személyautó alvázára építette meg páncélautóját. A futómű fa, küllőskerekű kerekekkel rendelkezett, amelyhez egyaránt rendszeresítettek levegős és tömör gumikat (ez utóbbiakat harchelyzetben kellett volna használni, míg az előbbieket menetben). A harcjármű fegyverzetét, a már említett módon a felépítmény tetején, a vezetőállás mögött, két egymás melletti toronyban helyezték el, amelyek a nálunk is jól ismert, legendás Maxim géppuskák korai változatai voltak. A páncélkocsi védelme azonban igen csak gyengére sikeredett, alig 3,5-4 mm-es volt csak. A páncéllemezeket csavarkötéssel rögzítették a felépítmény vázára. A harcjárműbe egy baloldali egyszárnyú, és egy hátsó kétszárnyú ajtón keresztül lehetett bejutni. A harcjármű személyzete négy főből állt, egy parancsnokból, egy vezetőből, és két géppuskásból.  Az oroszok, noha nem voltak teljesen elégedettek, de az idő sürgetett, ezért 1914. szeptember 29-én 48 páncélkocsit rendeltek az Austintól egyenként 1150 Fontos áron.

Azonaban amint a britek leszállították a harcjárműveket, az oroszok nyomban bizonyos változásokat eszközöltek rajtuk. A 4 mm-es front és a toronypáncélt, az alakjukat megtartva, 7 mm-esre cserélték. Az első harci tapasztalatok azt mutatták, hogy még ez is elégtelen, ezért a harcjárműveket visszavonták a frontról és az Izsorszki művekben a teljes páncélzatát lecserélték. A harctéri tapasztalatok azt mutatták, hogy a sima puskalövedék már 400 lépésen belül átütötte az Austin páncélját, amit az orosz átépítés után sikerült 75 lépésre csökkenteni. (A forrás szerint itt a lépést nem a szokásos 0.75 méternek, hanem 1 yardnak, azza 0,9 méternek kell tekinteni.) Szintén a harctéri tapasztalatok nyomán jelent meg a géppuskák vízhűtéses burkolatát védő páncélok. Azonban a védelem megerősítése természetesen tömegnövekedéssel járt, ami rontotta a harcjármű mozgékonyságát, illetve nőtt a futómű és a felfüggesztés meghibásodásainak száma, a túlterhelés következtében. Gyakorlatilag a harcjármű csak úton, vagy jó, sima, szilárd terepen tudott haladni, de ebben nem volt egyedülálló, mivel az összes többi ekkor rendszeresített páncélautó is, csak ritka kivételtől eltekintve hasonló menettulajdonságokkal rendelkeztek (Ez alól csak a kivétel Jeffery-Poplavko páncélkocsik voltak, amelyek rendelkeztek bizonyos terepjáró képeséggel is.) A hibák ellenére, mégis az Austin volt a legsikeresebb, a vele egyidőben rendszeresített más páncélautókhoz képest. Az Armstron-Whitworth, a Renault rosszabb, míg a Sheffield-Simplex és az AML egyenesen elégtelen teljesítményt nyújtottak.

blog320-02_austin_the_1st_series_in_a_basic_configuration.jpg 1. széria oldalról a vezetőállás jellegzetes tetejével

blog320-03_an_open_rear_doors_in_austin_the_1st_series.jpg1. széria hátúlról a nagy, kétszárnyú ajtóval

Austin 2. széria (model 1915)

Alapvetően az oroszok a saját módosításaik után meg voltak elégedve az Austinokkal és 1915. március 6-án egy újabb rendelést adtak fel további 60 páncélautóra a brit cégnél. Természetesen az erősebb páncél, és a vele járó nagyobb tömeg erősebb alvázat követelet meg, ezért a britek ejtették a korábbi személyautó alvázat és a második sorozat harcjárműveit egy 1,5 tonnás teherautó alvázra építették. Az új jármű erősebb, 50 LE-s erőforrást kapott és - számomra meglepő módon - némileg rövidebb lett. A harctéri tapasztalatok alapján módosították a felépítményt is. A korábbi, két oldalt csapott vezetőállást egy előre csapottra cserélték, hogy javítsák a géppuskák előre való tüzelésekor meglévő holt terét. Ugyanakkor – talán a gyártás egyszerűsítése miatt – a második sorozat járművein elhagyták a hátsó, kétszárnyű ajtót.

A második 60 jármű így került leszállításra, de alig érkeztek meg, még harcbavetésük előtt az oroszok ismét módosították a páncélkocsikat és egy hátsó, háromszög keresztmetszetű vezetőállást építettek be a járműre, amellyel öt főre nőt a kezelők száma. A hátsó vezetőállás is rendelkezett egy búvónyillással, amellyel valamelyest javították a harcjármű gyors elhagyásának esélyét. Szintén a korábbi tapasztalataik szerint páncélvédelmet kaptak a géppuskák, illetve a harcjárművek egy részének tetejére egy páncélozott házba elhelyezett keresőfényszórót is szereletek.

A második sorozat páncélkocsijai 1915 novemberétől kerültek bevetésre.

blog320-04_austin_the_2nd_series_in_an_original_british_configuration_without_russian_modifications.jpgEredeti brit építésú 2. szériájú brit kocsi

blog320-05_russian_modified_austin_the_2nd_series_name_kavkazets_the_caucasian_of_the_46th_auto-mg_platoon_october_1916.jpgOroszországban hátsó vezetőállással és géppuska-páncéllal ellátott 2. szériájú kocsi

blog320-06_an_unique_photo_of_a_destroyed_austin_the_2nd_series_possibly_near_kolomyia_july_1917.jpgSérült, hátsó vezetőállással ellátott 2. szériájú kocsi

Austin 3. széria (nem hivatalosan model 1917)

1916 augusztusában az orosz kormány további 60 darabot rendelt, amely gyakorlatilag a 2. sorozaton alapult, de már beépítésre kerültek az orosz módosítások. Így a 3. sorozat már gyárilag megkapta a hátsó vezetőállást és a géppuskák páncélozását. A 2. és a 3. sorozat, noha hasonló volt, nem volt teljesen egyforma, mivel az orosz és a brit hátsó vezetőállás nem volt teljesen egyforma. A 3. széria felépítménye karcsúbb megjelenésű volt elődjéhez képest. A melső vezetőállás előre, egy páncélüveggel ellátott kitekintőnyílást kapott, illetve az oldalsó ablakok kisebbek lettek, amelyeket egy felfelé nyitható páncéllemezzel lehetett lefedni harchelyzetben. Szintén a harci tapasztalatok alapján a torony elé a tetőlemeztre egy íves lemeztgallért szereltek, mivel a gyakorlat azt mutatta, hogy viszonylag gyakran érte lövés a torony-tetőpáncél csatlakozást.

A britek a 3. sorozat átadását februárban kezdték meg, 1917 nyarára mind 60 járművet leszállították Szent-Pétervárra, azonban ezeknek csak egy része került csak ki végül a frontra.

blog320-07_a_captured_austin_the_3rd_series_in_the_austro-hungarian_service_during_world_war_i.jpgBrit gyártású 3. szériájú kocsi

Austin 3. széria (model 1918)

Az oroszok elégedettek voltak a 3. sorozattal, és némileg módosítva további 70 járműre adtak le rendelést. Ezeket a járműveket erősebb alvázzal és dupla hátsó kerékkel rendelték meg.

Azonban a történelem közbe szólt. Az Oroszországban lezajló, elöbb polgári, majd az azt követő bolsevik forradalom, illetve a háborúból való kivállás miatt ezek a páncélkocsik már nem kerültek leszállításra, de egy részük, szám szerint 40, elkészült, és azokat végül a brit hadsereg vett át.

A szabványos Austin modellek mellett léteztek harctéren, vagy éppen a hátországban improvizált harcjárművek is, amelyek az Austinok jól sikerült felépítményét ötvözték más, rendelkezésre álló alvázakkal. Így az Austin páncélautók felépítményei, akár az 1. a 2. vagy épen 3. sorozatból kerültek White, Packard, vagy épen Fiat alvázra is.

blog320-08_austin_british_7.jpgDupla hátsó kerekes brit példányok francia léghűtéses géppuskákkal

Orosz Austin, vagy Austin-Putyilov

Az oroszok a harctéri tapasztalataik, és a már beérkezett Austin páncélautók átépítése nyomán nyert ismereteik alapján képesnek érezték magukat, hogy maguk is építsenek, továbbfejlesztett Austin páncélautókat. Az alváz, a motor és a meghajtás legyártására nem érezték képesnek magukat, de páncélozott felépítmény elkészítésére igen. Ekkor már az orosz iparnak voltak ezirányú tapasztalatai, hiszen Fiat alvázon már folyt az Izsorszki-Fiat páncélautók gyártása. 1916. augusztus 25-én az oroszok 60, 2. sorozatnak megfelelő teherautó alvázat rendeletek az Austintól úgy, hogy azok már rendelkezezzenek hátsó vezetőállással. A páncéltest megtervezését a Páncélgépkocsi-kiképző Iskola személyzetére bízták. Az orosz változat többé-kevésbé a 3. sorozat páncéltestén alapult, azonban a szélesség csökkentése miatt a tornyokat átlósan eltoltált egymáshoz képest. A jobb oldali torony előrébb, a bal hátrább került. Javították a géppuskák felső irányzási szögén, azt 80°-ra növelve, hogy képesek legyenek légi célra is tüzelni. Az orosz Austinok is megkapták a torony-tetőpáncél csatlakozását védő, páncélgallért. Javították a vezetők kilátását, mind az első, mind a hátsó vezetőállásnál. A jármű oldalpáncéljai 7,5, a tetőpáncélja 4 mm-es volt. Az oldalpáncél réteges volt, mivel úgy vélték, ezzel megakadályozhatják, vagy csökkenthetik a találat esetén a belső falról leváló repeszek számát.

A gyártással a Putyilov gyárat bízták meg, de hamarosan némileg módosítottak a megrendelésen és a 60 harcjárműből 39-et félánctalpas Kegresse-rendszerű hátsó futóművel kívántak ellátni. A hatvan járművet 1917. február 15. kezdettel kellett leszállítani havi 10 darabos bontásban. Azonban a zavaros oroszországi viszonyok miatt 1917 januárjáig összesen csak mintegy 20 alvázat szállítottak le a britek. Azonban nem ez volt csak a gond, gyakorlatilag a termelés a munkaerő-, az alkatrészek és a nyeranyagok hiánya, illetve a sztrájkok nyomán a termelés a Putyilov gyárban a minimális szintre csökkent. 1917 márciusában egy Ivanov nevű százados jelentése arról számol be, hogy a munka gyakorlatilag áll a gyárban. Az állapotokat jellemzi, hogy végül 1917 augusztusa és 1918 márciusa között összesen két alvázat sikerült ellátni páncélzattal, illetve további három volt félkész állapotban. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Putyilov gyár képtelen a páncélkocsik befefejezésére, ezért a gyártást átadták Izsorszki Műveknek, ahol 1919 nyara és 1920 tavasza között fejezték be a gyárátst a meglévő alvázakra.

Az Austin-Putyilovok, mivel még elkészültök előtt Oroszország kivált a háborúból már nem kerültek bevetésre a nagy háborúban, azonban a polgárhábporúból derekasan kivették a részüket. Érdekes módon a gyártás alatt az Austin-Putyilovokat, a korabeli források nem illették ezzel a névvel ez csak jóval később született meg. A korabeli források, vagy egyszerűen Austin, vagya az orosz Austin elnevezést használták.

Az Austin-Putyilovok legismertebb darabaja szentpétervári Központi Tüzéréségi Múzeumban lévő példány, a „Kapitalizmus ellensége” nevű amelyről állítólag 1917 áprilisában Lenin gyújtó hangulatú beszédet mondott. A dolog szépséghibája, hogy az említett páncélkocsi csak 1919 augusztusában készült el.

blog320-09_austin-putilovets_russian_modification_of_the_austin_armoured_car_in_the_artillery_museum_saint-petersburg.jpgA szentpétervári Központi Tüzérségi Múzeumban kiállított példány

Austin-Kegresse

Mint már korábban volt szó az oroszok a jobb terepjáró képesség érdekében a páncélkocsik egy részér Kegresse-rendszrű féllánctalpas futóművel kívántak ellátni. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a meglévő páncélkocsik gyakorlatilag csak az utakon, vagy a száraz mezőkön vethetőek be, míg homokos, saras talajon, vagy épen mély hóban nem. Természetesen az oroszoknak ez nem volt újdonság és maga a futúmű is meg volt már. Adolphe Kegresse, aki a cári garázs főnöke volt, már 1909-ben megalkotta hernyótalpas futóművét. 1915-ben egy sorozat Packard teherautót fel is szereltek a futóművel, amelyeket aztán mentőautóként használtak. 1916 augusztusában az egyik 2. sorozatú Austin páncélkocsi alá szereletek kísérleti jelleggel egy ilyen futóművet. A próbák sikeresek voltak, melynek nyomán azonnal 182 féllánctalpas alvázat rendeltek. A tervek szerint mind a 60 új, orosz gyártású Austin-Putyilov, illetve más gyártásban lévő típusok, mint az Izsorszki-Fiat páncélautók is ilyen alvázat kaptak volna, sőt az összes 2. sorozatú Austint is át akarták építeni. Azonban a zavaros oroszországi viszonyok miatt a terv dugába dőlt, és összesen csak mintegy 20 alváz készült el 1919-re, amelyek közül alig 12 kapott Austin-Putyilov felépítményt az Izsorszki Művekben, 1919 július és 1920 márciusa között. Az elkészült Austin-Kegresse első bevetése a Szentpétervár felé törő Judenics fehér csapatai ellen került sor.

blog320-10_polish-captured_austin-kegresse_in_the_mid-twenties.jpgLengyel zsákmány Austin-Kegresse

Az Austin páncélautók műszaki tulajdonságai:

Fegyverzet:

Az Austinok fegyverzetét két, 7,62 mm-es, vízhűtéses M.1905, vagy kevésbé valószínűleg M.1910 Maxim géppuska alkotta. A brit modellek vízszíntesen 240°-ban, míg az eltolt tornyú orosz gyártású példányok 300°-ban tudtak lőni. A páncélautó lőszerjavadalmazása 6000 géppuskatöltényből állt. A Franciországban bevetett brit járművek, francia, 8 mm-es Hotchkiss Mle.14 léghűtéses géppuskákat kaptak. A más hadszíntéreken bevetett brit páncélautók a brit páncéloscsapatoknál rendszeresített, 7,7 mm-es Vickers géppuskákat hordozták. A lengyelek a lengyel-szovjet háború után a zsákmányolt járműveket a saját űrmértüknek megfelelő 7.92 mm-es wz.05 vagy wz.08 géppuskákkal szerelték fel.

Páncélzat:

Austin 1. széria (model 1914):

3,5-4 mm, Oroszországban módosítva kezdetben a torony 7 mm-esre, majd az oldalpáncélok is ugyanilyen vastag páncélt kaptak

Austin 2. és 3.  széria (model 1915-1917):

A front, az oldal és a torony 8 mm, a tetőpáncél 5 mm.

Austin-Putyilov

A front 7,5-8 mm, az oldal 6-8 mm és a torony 7,5-8  mm, a tetőpáncél 4-5,5 mm. (Azért vannak különböző adatok, mert a források sem egységesek, de én személy szerint el tudom képzelni, hogy akár mindegyik igaz lehet, mivel a gyáráts során nem mindig állhatott rendelkezésre ugyanolyan vastagságú páncéllemez.) Az eredeti Austinok Cr-Ni páncéllemezeket kaptak.

A felépítmény változatos volt. Egységesen a felépítményre csavarkötéssel kerültek fel a páncéllemezek. Minden Austin rendelkezett a bal oldalán egy ajtóval, illetve az 1. sorozaton volt még hátúl egy nagy kétszárnyú ajtó is. A későbbi modelleken a hátsó vezető állásnál is volt egy ajtó. A brit változatokon a vezető kitekintő nyílásait kétrészes, fel és lefelé nyíló páncéllemezek fedték, amelyek alakja a változatoktól függött. Azonban ez sem volt egységes, mert az 1. széria néhány járműve egyrészes, 45°-ban felfelé nyíló, nagyméretű páncéllemezvédelmet kapott. Az 1. és 2. sorozat nagyméretű oldalablakokat kapott, amelyeket lefelé záródó páncéllemezekkel fedhették be, míg a 3. sorozat csak kitekíntő nyilásokkal rendelkezett. Az orosz gyártású járműveken az első ablak kisebb volt, amelyet négyrészes páncél védett, az oldalak, pedig csak egy elhajtható csepp alakú páncéllenmezzel fedett kitekintő lyukat kaptak.

 blog320-11.jpg

Az alváz négyzet kereszmetszetű zárszelvényekből készült. A felfüggesztés, fél-eliptikus rugókon nyugodott. A kerekek fából készültek és küllős kivitelűek voltak. Afutóművek egy kerékkel rendelkeztek, kivéve az 1918-as brit modellek, ahol a hátsó tengelyen dupla kerekek voltak. A járművet egyszerre látták el levegős- és tömörgumival is. A levegőst menetben, a tömört harcban kellett volna használni. A nem használt gumik tárolására egy golyóálló tárolódobozt alakítottak ki a járművön a géppuska torony alatt. A gumiabroncsok mérete 920x120 mm, vagy 895x135 mm-esek voltak. A Kegresse-rendszerű futóművek 35 cm széles és 2m hosszú felfekvő felülettel rendelkező gumilánctalpat kaptak. A Kegresse járművek, rendelkeztek még a jármű mellső és hátsó futóművénél is egy-egy előre és hátra nyúló fém hengerrel is, amely az árokáthidaló képességet volt hivatott növelni. Ezek segítségével a féllánctalpas jármű képes volt 120-160 cm széles árok leküzdédsére.

Minden változaton négyhengeres, soros, vízhűtéses motor volt. Az Austinok váltói 4 előre és 1 hátrameneteli fokozattal rendelkeztek. Ezeken a járműveken a hátsótengelyt hajtották meg és csak azok voltak fékezve is. Az 1. sorozat kivéelével mindegyik rendelkezett első- és hátsó vezetőállással.

A járművek festése igen változatos volt. Kezdetben az orosz járműveket sötét olajzöldek voltak. 1917 után számos jármű sötétzöld festést kapott, miközben mások megtarották a korábbi olajzöld festésüket. A szovjet járműveket 1920-21 szürke színűre festették át, majd 1922-től okker-olajzöld terepszínt kaptak.

A páncélkocsik egyéni jelzésként egyéni nevet kaptak, amelyeket nagyméretű fehér betükkel festettek fel a torony alá illetve a vezető ablakai felé és a hátpáncélra. A háború előrehaladtávval a feliratok mérete csökkent, illetve kevésbé kontrasszossak lettek. 1917-től számos járművön jelent meg a halálfejes jelvény. A szovjet járművek ezen a gyakorlaton annyiban változtattak, hogy ők a feliratokat vörössel festették fel.A lengyelek a zsákmányolt járműveket a lengyel-szovjet háború során nem festették át csak az egyéni elnevezéseiket válktoztatták meg. A háború után a rendszerben maradó járművek több színű álcázófestést kaptak, nem egységes minta alapján, ahol a sárga, vagy homokszín dominált. 1928-ban a lengyelek egységes felségjelet vezettek be, amely fehér-vörös pajzs volt, ahol színeket ferde vonallal osztották ketté. 

 

Austin I series

Austin II, III series

Austin-Putilov

Austin-Kegresse

White-Austin I felépítménnyel

kezelők

4

4-5

5

5

3-4

harci tömeg

2,656 kg

5,300 kg

5,200 kg

5,800 - 5,900 kg

5,500 - 6,000 kg

hossz

4.75 m

4.9 m

4.9 m

6, vagy 6.3 m

5.3 m

szélleség

1.95 m

2.03 m

2 m

2.13 m

?

magasság

2.4 m

2.45 m

2.58 m

2.68 m

2.5 m

tengelytáv

3.5 m

3.5m

3.5 m

-

3.65 m

nyomtáv

1.5 m

.5 m

1.5 m

-

-

hasmagasság

220 mm

250 mm

250 mm

250 mm

-

sebesség úton

50-60 km/h

60 km/h

about 55 km/h

25 km/h

40-45 km/h

hatótáv úton

250 km

200 km

200 km

100 km

?

motorteljesítmény

30 LE

50 LE

50 LE

50 LE

22,5-29-44 LE

változattól függően

fegyverzet

2 gpu.

2 gpu.

2 gpu.

2 gpu.

2 gpu.

páncélzat

3,5-4 mm

később 4-7 mm

5-8 mm

4-7,5 mm

4-7,5 mm

A sorozatnak megfelelő

 

blog320-12_austins.gif

 

Az Austinok alkalmazás

Orosz Austinok:

Természetesen, amikor a háború kitört, az oroszok nem csak fegyvervásárlásba kezdtek, hanem nyomban nekiláttak a szerveti keretek kialakításának. A folyamatosan beérkező páncélkocsikat gépkocsizó-géppuskás szakaszokba (пулемётный автомобильный взвод) szervezték. Az első átadott Austinok az 5-12. hadrendi számmal rendelkező szalaszokba kerültek. Egy ilyen szakasz állományába - a 19. számú utasításnak megfelelően - három páncélkocsi, négy parancsnoki személygépkocsi, és egy-egy teherautó, műhelykocsi és tarálykocsi tartozott, továbbá négy motorkerékpár, amelyből az egyik oldalkocsis volt. A szakasz személyi állománya négy tisztből és 45-46 legyénységi állományúból állt. A későbbiekben beérkező Austinokat a 13-24. 26-28. 30-36. hadrendi számú szakaszokba osztották be. Azonben ezeket már a 20. számú utasítás szerint szervezték meg. Ezekbe csak két Austin jutott, viszont a támogatásukra kaptak egy harmadik, Garford-Putyilov ágyús páncélkocsit (1915 májusától), vagy egy Lanchester-t (1916 tavaszától), amely így jelentős és változatos tűzerőt jelentett. A korábbi 5-12. szakaszok sem maradtak átszervesés nélkül, ők is kaptak egy ágyús páncélkocsit, de a meghagyták nekik a három Austint is. A páncélkocsi szakaszokat kezdetben kizárólag önkéntesekkel töltötték fel, amelyek, akár csak a repülő csapatoknál, a több fegyvernemektől verbuválódtak. A szakaszokat kezdetben egy-egy hadosztály, vagy ezred kötelékében kerültek bevetésre, az adott feladattól függően. A páncélkocsi szakaszok fő bevetési területe az orosz szemszögből nézve nyugati (Lengyelország) és dél-nyugati (Galícia) területén történtek, de jutott belőlük a Kaukázusba és északra is. 1914-1916 között az orosz hadsereg összesen 43 páncélgépkocsi szakaszt állított fel. Ezek közül természetesen nem mindegyik volt Austinokkal felszerelve, de a legnagyobb számban azok voltak. A negyvenháromból harmincban, az Austinokat használtak. Ez nem volt csoda, hiszen a 2. széria, az oroszországi módosításokkal, már egy igen kiforrott konstrukció volt.

1916 közepére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a szakaszok önmagukba gyengék és csak korlátozott feladatok megoldására alkalmassak. Ezért 2-5 szakasz összevonásával zászlóaljalat, orosz terminológia szerint osztályokat (броневой автомобильный дивизион) hoztak létre. Összesen tizenkét ilyen osztály jött létre, mindegyik egy-egy hadsereg alárendeltségében. Az osztályok a föléjük rendelt hadseregek hadrendi számát vették fel, míg a szakaszok megtartották régi hadrendi számaikat. Azonban nem minden szakasz került az osztályok alárendeltségébe, mert pl a Kaulázusban kezdetben megmaradtak a szakaszok. Később a 33. szakaszt az 1. gépkocsizó géppuskás század alárendeltségébe utalták, amely az első orosz páncélosalakulat volt. Ebben az egységben az Austinok mellett Russo-Balt harcjárművek voltak.

Természetesen a harcok megviselték az Austinokat is. A háború során az 1. széria 48 járművéből 11 veszett el.

 blog320-13.jpgAz Austin - és természetesen más - páncélkocsik a polgárháború alatt élték virágkorukat, egy olyan háborúban, ahol viszonylag kislétszámú haderők óriási területeket vontak az ellenőrzésük alá. Az Austinokat használták a bolsevikok, a fehérek, az ukrán nacionalisták, és mindenki más, aki hozzá tudott jutni. Természetesen a legtöbbet a bolsevikok alkalmazták, kezdetben az összes 3. sorozatút, de később a többi haderő is rendelkezett velük. Egy részük olyan alakulatoktól származott, akik hozzájuk csatlakoztak, illetve más részüket, a szemben álló oldal(ak)tól zsákmányoltak. Illetve a britek is küldtek hat darab, brit gyártású Austint 1918-ban Gyenyikin hadseregének, amelyek fele később a bolsevikok kezébe került.

Ebben az időszakban a bevetett egységek szervezete is változatos volt. A fehér csapatok általában - ha tehették - megtartották a korábbi cári haderő szervezeti formáit, beleértve páncélkocsi osztályokat. A bolsevikok, akik nem csak a világot akarták megváltoztatni, de írtóztak mindentől, amely a régi rezsimre emlékeztettek a páncélkocsi alakulataikat egységnek nevezték át (автоброневой отряд), röviden ABO. Ezek az egységek a régi, erősebb szakaszok szervezetét vették át, vagyis három géppuskás és egy ágyús páncélkocsiból álltak. A 4 páncélkocsin felül rendelkeztek még 5 teherautóval, 4 parancsnoki automobillal, 1-1 tarály- és műhelykocsival, és 4 motorkerékpárral.

A polgárháború végére (1921.) a szovjet erők még mindig rendelkeztek 16 1. sorozatú, 15 2. sorozatú és 78. 3. sorozatú Austin páncélkocsival. Azért ez számomra azt jelenti, hogy a hadihasználat ellenére is jelentős számban maradtak meg, amely bizonyítja robosztús, strapabíró felépítésüket. A szovjet hadsereg 1931-ben vonta ki a brit, majd 1933-ban Kegrasse változatokat. A nyugati források szerint az Austinok egy részét felújították és az NKVD határőrcsapatai alárendeltségébe utalták, de ezt az orosz források nem erősítették meg.

A brit hadsereg Austinjai:

Amikor kitört az orosz forradalom, a britek természetesen azzonnal felfüggesztették a páncélkocsi exportját, viszont így számos, leszállításra váró példány került a kezükbe, amellyel kezdeni kellett valamit. Britanniában, ekkor összesen 40 darab, már a kikötőben, behajózásra váró Austin volt. A brit páncélos csapatok alárendeltségben (Tank Corps) lévő 17. (páncélkocsi) zászlóalj kapott 16, modell 1918 Austint. 1918 márciusában a 17-esek kiképzésüket folytatták a wooli garnizonban, amikor is a német tavaszi offenzíva miatt, hirtelen minden bevethető, és kevésbé bevethető erőre szükség lett. Április 23-án a 17-eseket bevethetővé nyilvánították és fegyverzetüket, 8 mm-es Hotchkiss Mle.14 légűtéses géppuskára cserélték. (Gondolom a könnybb lőszerellátás miatt, illetve a léghűtáses géppuska kevésbé volt érzékeny a páncélozatlan hűtőköpeny sérülésére.) Az alakulatot április 28-án hajózták be Portsmuthba, parancsnoka E.J. Carter alezredes lett. A zászlóalj hat nap alatt érkezett meg Franciországba, ahol további tíz nap kiképzés várt rá. A 17. zászlóalj első bevetésére 1918. június 11-én került sor St Just körzetében, majd augusztus 8-án részt vettek az amiens-i csatában. Itt egy érdekes ötlet alapján az Austinokat harckocsikkal párosították. A tankok a páncélkocsikat átvontatták a nehezebb terepszakaszokon, a senki földjén, majd az ellenség hátországát képező nyílt terepre kiérve támadásba lendültek. A támadó brit Austinok, miután maguk mögött hagyták a német árkokat, betörtek a védelem mélységébe, és sikeresen szabadították fel Framerville francia városkát. A hadjárat során a britek legkevesebb három Austint vesztettek.

A világháború után a brit Austinok számos helyen kerültek bevetésre. 1918 februárjában legalább 20 (más források szerint az a 24, amely nem került a 17. zászlóalj állományába) került a Kaszpi-tengerhez, ahol a parancsnokáról elnevezett Dunsterforce alárendeltségében próbálták megvédeni a bakui olajmezőket a törököktől. A Dunsterforce egészen novemberig  maradt a térségben miközben számos alkalommal működött együtt a fehér csapatokkal, sőt legalább egy alkalommal a vörösökkel is. Azonban a kiszállított 20 harcjárműből általában csak 8 volt bevethető, a többi ilyen-olyan mechanikai meghibásodások miatt általában nem volt bevethető.

1919-ben legalább 16 Austint küldtek Indiába. Ezek a kocsik 1921. és 1923. között a 8. páncélkocsi század alárendeltségében szolgáltak.

1919. és 1921. között a brit Austinok bevetésre kerültek az ír lázadókkal szemben is.

blog320-14_austinac3rd_imp_nationallibraryofireland_1.jpg

Természetesen az Austinok közül számos kerül a központi hatalmak, illetve az Oroszország romjain létrejövő utódállamok kezébe is, vagy a háború, vagy a polgárháború során. A fényképek tanúsága szerint legalább egy került az osztrák-magyar haderő kezébe. Nem tudni, hogy ezt, vagy egy másik példányt, az osztrákok egészen 1935-ig használták. A németek kezébe is számos került. Ezek közül1919-ben két 2. sorozatú, és két 3. sorozatú bevetésre került Berlinben a Georg Körtig vezette freíkorps, a Kokampf kötelékében, amely egy vegyes páncélos alakulat volt állományában megtalálható volt több német és angol harckocsi is. 1918-ban a szovjetek két 3. sorozatú Austint küldtek a finn elvtársaik megsegítésére, amelyek azonban azok bukása után a finn hadsereg kezébe került, ahol a huszas évek közepéig szolgáltak. 1919-ben Észtország is a birtokába jutott két Austinnak, amelyek a „Tasuja” és a „Suur Töll” nevet kapták. Litvánia egy 2. sorozatúhoz jutott hozzá, a „Zemgaleetis”-hez. Valószínűleg az észt és litván Austinok járták be a legkalandosabb pályafutásukat. 1940-ben nagy valószínűséggel, országuk bekebelezése után ismét szovjet kézbe kerültek, majd 1941-ben németbe. A románok szintén egy 3. sorozatut birtokoltak. Kevesen tudják, de a világ második szocialista állama Mongólia volt, természetesen az internacionalista segítségnyújtás keretében ők is kaptak 2-3 Austint. Azonban nem csak ex-orosz példányok kerültek más államok haderőihez. 1919-ben a britek két Austint adtak el Japánnak.

blog320-15_the_latvian_austin_the_2nd_series_zemgalietis_after_modernization_in_the_1920s.jpg

Lengyel Austinok:

Az orosz-szovjet és a brit haderő mellett az Austinok legnagyobb felhasználója a lengyelek voltak, akik legalábbb kilenc, de az is lehet, hogy akár húsz Austint is használtak hosszabb-rövidebb ideig.

A lengyelek első Austinja érdekes körülmények között került a kezükbe. 1917 augusztusában, Belorussziában a Jozef Dowbór-Nusincki tábornok vezettáse alatt állították fel az 1. lengyel hadtestet, amelyet eredetileg a cári hadseregen belül, a birodalom területén élő lengyelekból toborzódott, majd a cári parancsnokok a vörösök elleni harcra kényszerítettek őket, és végül a németek fegyvereztek le. 1918 februárjában Bobrujszk mellett a lengyelek zsákmányoltak egy sérült hátsó felfüggesztésű, 1. sorozatú Austint. Természetesen ebben a formában a páncélautó bevethetettlen volt, de épp ezért a lengyelek egy rögtönzött páncélvonat, a „Zwiazek broni” egyik pőrekocsijára tették. A páncélkocsit február 10-én állították szolgálatba és egy lokomotívból, néhány vagonból és pőrekocsiból állt. A páncélvonat elnevezés ersősen túlzás, mivel a páncélt a vonaton legtöbbszőr homokzsákok, illetve a lövészárkokban használt páncélpajzsok alkották csak. A fegyverzet egy pőrekocsira állított 76,2 mm-es M.1902 táboriágyú, néhány Maxim géppuska, köztük az Austin két géppuskája alkotta. Állítólag a fegyverezet része volt még nyolc aknavető, vagy mozsár. A vonat felszelését Stanislaw Malogowski hadnagy kezdeményezte, aki egyben a parancsnoka is lett, a személyzetet, pedig legalább 35 katona alkotta. A vonat kezdetben, mintegy tíz napig csak kisebb csetepatékban vett részt a bolsevikokkal szemben. Az első komolyabb akciójára február 21-én került sor, amikor is a vonat füstött, és golyókat okádva berobogott, Krasznij Bereg vasutállámásra. A vonat nagyon félelmetes lehetett, mert a korabeli leírások szerint az ellenségen, láttára pánik lett úrrá. A vonat napjai azonban meg voltak számolva. A 1. lengyel hadtest május 10-én letette a fegyvert a német csapatok előtt, akik leszerelték a őket.

blog320-16_aust-zb1.jpg

Az orosz polgárháború részeként 1919-ben kitört a lengyel-szovjet háború, amely lehetőséget adott ismét, hogy a lengyelek újabb Austinok birtokába jussanak. Március 21-én a lengyel 26. gyalogezred Zwiahel (Novgorod Volinszki) körzetében védett egy hídfőállást. A szovjetek az 58. lövészhadosztályt vetetteték be ellenük, amelyet a 6. ABO támogatott. A I. Andrejev vezette 6. ABO négy Austin-Kegresse féllánctalpas páncélautóval rendelkezett. Név szerint az „Ukrajnyec”, a „Putyilovec”, a „Pityerec” és egy ismeretlen nevűvel. A harcok során az Ukrajnecet egy 76,2 mm-es gránát találta el a lengyel „Dziadek” (Nagypapa) Garford páncélautóról. A találat következtében az „Ukrajnyec” mozgásképtelenné vált, a többi szovjet páncélkocsi, pedig visszavonult. Április 26-án a lengyelek ismét összeakadtak a 6. ABO-val, és Zsitomirnál zsákmányul ejtették a már korábban megismert „Putyilovecet”. A lengyelek, mindkét Kegresse-t kijavították és besorozták. Az „Ukrajnyec” a kilövője, a „Dziadek” szakaszába, míg a „Putylovec” a „Zagloba” szakaszba került. Április 26-én Zsitomirnál azonban nem csak a „Putyilovec” lett a lengyelek zsákmánya, hanem egy 3. sorozatú Austin is. Aznap az orosz páncélkocsi a város utcáján nagy sebességgel átrobogott a lengyel gyalogság vonalán nem kis zavart okozva soraikban, de aztán egy lengyel Garford és Peerless páncélkocsi tüze megállította. A lengyelek ezt a kocsit „5302” hadrendi számmal állították szolgálatba később.

blog320-17_the_austin-putilovets_captured_by_the_poles_near_bobruysk_and_named_pozna_czyk_former_soviet_styenka_razin.jpg

1920. május 28-án a 14. Wilekopolska hadosztály 55 gyalogezrede Bobrujsz mellett zsákmányolt egy újabb Austin-Putyilovot, a „Sztyenka Razin”-t, az 1. ABO állományából. A szovjet páncélkocsi, miközben saját gyalogságát támogatta, egy árokba csúszott és megfeneklett. A harcképtelen járművet a személyzete elhagyta. A lengyelek, természetesen, miután kihúzták szorult helyzetéből az Austint szolgálatba állították, és szűkebb pátriájuk fővárosáról „Poznancyk”-nak, azaz Poznaninak nevezték el. Ez a jármű volt az alapja, az ekkor létrehozott felsőlengyelországi páncélautó szakasznak, amelyet Feliks Peto hadnagy vezetett. A szakasz júliusban Bobjurszk körzetében harcolt, majd augusztusban Varsóba vonták vissza, ahol átnevezték 2. páncélkocsi szakasszá. Ugyanez a hadosztály júniusban egy White alvázú, 1. szériás Austin felépítményű páncélkocsit is zsákmányolt, amely „General Haller” néven szintén a 2. szakasz állományába került. Nem ez volt az egyetlen hibrid Austin lengyel kézben, a másik a „Mars”, vagy „4434” volt, amely eredete nem tisztázott. Mindkét White alvázú jármű az 1920-as évek végéig maradt szolgálatban.

Természetesen ezek csak epizódok a lengyel Austinok történetéből, hiszen az sem tisztázott, hogy pontosan hány szolgált belőlük lengyel kézben. A háború után a lengyelek az Austinok legkülönfélébb változataiból akár húsz darabot is birtokolhattak, amelyek legtöbbjét be is vetették a bolsevikik ellen. 1920. október 18-án a lengyelek és a szovjetek békét kötöttek. A háború után a lengyelek legalább öt Austint tartottak szolgálatban a 1920-as évek végéig. Ezeknek a járműveknek a fegyverzetét kicserélték, az orosz 7,62 mm-es Maximokat, saját 7,92 mm-es wz.05, vagy wz.08-as géppuskákra. A legtovább a „4432” számú maradt szolgálatban, egészen 1931-ig, mint kiképzőjármű Modlinban. A lengyel Austinok közül egy kerekes és egy féllánctalpas egészen 1939-ig Modlinban volt kiállítva, azonban a német bevonulás után azok zsákmánya lett, további sorsuk ismeretlen.

blog320-18_austin-kegr3.jpg

Magyar másolat

Magyarországon is készült egy Austin-Putyilov páncélautó, no nem egy igazi, hanem nem túl jól sikerült másolat, vagy inkább csak imitáció. A Magyar Úttörők Szövetsége és a Magyar Honvédelmi Szövetség kérésére készült a Budapesti Jármű KTSZ és a Csepel Autógyár dolgozói, társadalmi munkájában Lenin születésének századik évfordulójára. A kocsit 1970. március 22-én mutaták be Csepelen., majd áprilisban a Felvonulási téren.

Később a rendszerváltás után a kocsi a keceli hadtörténeti parkba került és ma is ott látható. Sajnos azt nem sikerült kiderítenem, hogy az utánzatot milyen alvázra építették annó.

blog320-19.jpg
blog320-20.jpg

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Austin_Armoured_Car

http://derela.pl/austin.htm

http://nol.hu/kultura/kepmento__lenin_magyar_pancelszamara-1395611

 

Ambasa

Szerző: ambasa  2020.02.18. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: haditechnika első világháború Magyarország Lengyelország Nagy-Britannia Oroszország/Szovjetunió

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr8315479122

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.