Éppen ezekben a napokban van a 71. évfordulója a varsói felkelés kitörésének, és mi sem szolgálhatna jobb alapul, minthogy megosszam az ezzel kapcsolatos olvasmányélményeimet.
Engem alapvetően szinte sohasem ragadott meg a gerilla és a partizánháború témaköre. Ez így volt egészen 2013 nyaráig, amikor is Varsóban töltöttem a szabadságomat. Talán nem mondok túlságosan új dolgot, ha kijelentem, hogy nehéz úgy a lengyel fővárosban járni-kelni, hogy folyamatosan ne szembesülnénk a város második világháborús múltjával és ezen belül az egyik legismertebb eseménnyel, a varsói felkeléssel és annak következményeivel. Az talán természetes, hogy a város egy egész múzeummal állított emléket az eseménynek, de ezen felül számos állandó és ideiglenes emlék is megemlékezik a Varsóban, 1944-45-ben zajló eseményekkel. Szerte a városban járva, lépten-nyomon a házfalakon sorra kisebb nagyobb emléktáblák jelzik, hogy melyik felkelő csoport harcolt éppen ott, vagy éppen a belváros egyik parkjában az 1945-ös lerombolt Varsó képeivel szembesülhetünk, akárcsak a Királyi Vár egyik termében, ahol az épület háború alatti pusztulását mutatja be három nagyméretű korabeli fotográfia. Talán nem véletlen, hogy ezek után felkeltette az érdeklődésemet, ennek a felkelésnek története…
A műszaki haladás, és ezen belül a haditechnika és a hajózás fejlődésének töretlen útját néha bizony vadhajtások és tévutak szegélyezték. Az egyik ilyen volt, a mai távlatokból nézve igen csak furcsa brit ötlet, a gőzgép meghajtású tengeralattjárók megszületése az első világháború idején. Pedig a briteknek nyomós okuk volt, hogy ehhez a meghajtáshoz nyúltak, amikor megálmodták és megtervezték a K-osztályú tengeralattjárókat. A K osztályt utolérte a tengerészbabona és névadó kezdőbetűjének megfelelően katasztrofálisnak bizonyultak (az eredeti angol gúnyneve Kalamity, azaz balsors volt), de nem az ellenségre nézve…
1939-re szerte Angliában a zűrzavar lett úrrá. Az országban felütötte fejét a pártosság, egyes megyék, városok álltak vagy Edvárd és a brit fasiszták, vagy György és az őt támogató Anglikán Egyház pártjára. A skótok, a walesiek és más régiók megpróbálták kivívni évszázadok óta elveszett függetlenségüket. Bizonyos helyeken pedig - még leírni is alig merem - hol a Szovjetuniótól függő, hol attól független baloldali mozgalmak nyertek teret. A brit szigetek lakossága ismét felelevenítette legrégebbi nemzeti sportját, a polgárháborút, amelyet már olyan híres bajnokságokban gyakorolt, mint a rózsák háborúja, vagy a Cromwell féle angol polgárháború. E heti történetünk ebbe a zűrzavaros világba visz el minket…
1939. szeptember 1-én a német Wehrmacht átlépte a lengyel határt, majd tizenhét nap múlva, hasonlóképen cselekedett a szovjet Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg is. A két nagyhatalom támadása következtében október 6-ára Lengyelország elesett, a kormány nyugatra menekült, és vele együtt számos katona, és tengerész is. Lengyelország megszűnt létezni, de nem a lengyel állam és legkevésbé a lengyel haderő, amely tovább folytatta elkeseredett harcát a náci Németország ellen, hazája felszabadításáért. Kezdetét vette egy történet, amelyben a lengyel katonák igen változatos helyeken és egyenruhákban voltak kénytelenek harcolni. A nyugatra jutottak ott voltak előbb Norvégiában, majd Franciaországban, Anglia, majd később Nyugat-Európa egén, Atlanti-óceánon, Észak-Afrikában és Olaszországban, Normandiában, de létezett egy másik hadsereg is, amely kelet felől érte el hazáját és végül, mintegy elégtételként, Berlinben a Brandenburgi kapu közelében fejezte be a háborút. Ennek a haderőnek volt a része az a hadosztály, amelyről most írni kívánok…
Sajnos én évek óta nem jutok el Hazánk legnagyobb, és európai mércével is mérve is jelentős makettkiállítására, a Mosonshowra. Szerencsére van akinek ez sikerült, így most ő tudósít és mutatkozik be, mint a blog reménybeli leendő szerzője. Ajánlom mindenkinek Vándor írását, amelyet saját fotóival színesít...
1914. szeptember 22-én egy addig lebecsült fegyver mutatkozott be brutális hatékonysággal. Három elavult brit páncéloscirkáló lassú menetben járőrözött a holland partok közelében. Az előző napok rossz időjárása miatt kénytelenek voltak nélkülözni a rombolók fedezetét, de ezen senki sem aggódott. A fedélzeten nyugalom honolt, oldalanként is csak egy-egy ágyút tartottak készenlétben. Minden csendes és békés volt, amit hirtelen egy robbanás döreje szakított szerte szét. Az egyik hajó megállt és egyre gyorsuló ütemben az oldalára fordult, majd perceken belül el is süllyedt. A másik két cirkáló társa segítségére sietett, de alig két órán belül azok is osztoztak társuk sorsában. A Royal Navy ezen a reggelen közel 1.500 tengerészét vesztette el, és a közvélemény magyarázatot követelt...
inkább a “Nyugaton a helyzet változatlan”, illetve “A Diadalív árnyékában” c. műveiről híres. Ettől függetlenül írt még vagy 8-10 regényt, amelyeknek jó része a háborúról szól. A “Szerelem és Halál órája” szintén ilyen. A 2. Világháborúban játszódik, a Heer egy egyszerű katonájáról szól, aki a keleti frontról szabadságra tér haza. A könyv a szabadságának három hete alatt történteket meséli el, és az események alatt folyamatosan válik a katona a környezetének hatására egyre inkább a rendszer ellenségévé, miközben a lehető legjobban kihasználja azt. De a szabadság lejártával, kénytelen visszatérni alakulatához. A könyv megismerteti az olvasót egy olyan város légkörével, ahol rendszeresek a bombázások, a légiriadók, ahol az ingó és ingatlan vagyon értéke semmit sem ér, hiszen pillanatok alatt veszítheti el az ember őket. A könyvet kiolvasva kicsit úgy éreztem, hogy pár kérdés nyitva maradt, de lehet, hogy így is van ez jól.
Azzal talán nem mondok újat, hogy az orosz hadsereg sok, hosszú történeti múltra visszatekintő alakulatok sorával rendelkezik, amelyek számos háború, és még több ütközet folyamán szolgálták nemzetük érdekeit, miközben a bennük szolgálók ezrei adták életüket Oroszország Anyácskáért, vagy éppen az akkor hatalmon lévő uralkodó érdekiért. Akárcsak a legtöbb európai államban a legrégebbi múltra visszatekintő ezredek valamikor az 1600-as évek második felében alakultak meg, ezek sorába tartozik a Preobrazsenszkij gárdaezred is…
Valamikor réges-régen, amikor én kisiskolás voltam, a hetvenes évek közepén, létezett egy olyan dolog, hogy iskolai takarékbélyeg. Jóanyám már fiatalon takarékosságra próbált nevelni, így hát az ő hathatós anyagi támogatásával én buzgón gyűjtöttem és ragasztottam a különböző címletű bélyegeket a gyűjtőívekbe. Már nem emlékszem, hogy mi alapján, de időnként kaptunk a bélyegek mellé egy-egy színes képecskét, amely a magyar történelem valamelyik dicső, vagy épen tragikus eseményét jelenítette meg, míg a hátoldalon egy rövid leírást is kaptunk róla. Talán nem mondok azzal újat, ha azt mondom, hogy ezek a kis miniatűrök nagy megtetszetek nekem, hiszen így majd 40 év távlatából is féltve őrzöm őket. De a sok szöveg helyett, most már beszéljenek a képek…
Tényleg nem szándékosan, de a sors úgy hozta, hogy ismét egy olyan brit gépet mutatok be, amelyet nem a szépségért szeretek. Nem mintha más nemzetek nem alkottak volna hasonlóan esztétikus gépcsodákat, de engem a szovjet gépek mellett a brit tervezők végeredményei kicsit jobban érdekelnek. Pedig ha meggondoljuk, ezeket a gépeket ugyanazon ország konstruktőrei követték el, mint a Supermarine csodálatosan szép gépét, a Spitfire-t, vagy a de Havilland Mosquito-ját. Persze egy ilyen bevezető után, talán nem ártana rátérni az igazi témára a Saunder-Roe, sugárhajtású repülőcsónak-vadászgép tervezetére…
Valamikor réges-régen a Sas Wargame Klub keretében, de leginkább a Söce és Krisztián vezetésével készült, többször is kiállított, a csud-tavi csatát bemutató diorámába én is besegítettem mintegy 100 figurával. Az akkori seregem egy része teutonokból, egy része a dán lovagokból – amelyek festésénél, mai szemmel egy kicsit indokolatlanul használtam a piros és a fehér színek kombinációját – és jó pár mindenféle színűre festett lovagból állt. Ez a had volt az, amely az alapját képezte annak a keresztes seregnek, amelyet az időközben elkészült 
2015. január 24-én rendeztük meg a városban az 5. Ólomkatona és Hadijáték bemutatót. Ezúttal a 
Nem szeretek egyetlen könyvnek egy egész bejegyzést szentelni, de most kivételt teszek. Ez a könyv először valamikor 1990 körül került a kezembe az Országos Széchényi Könyvtárban, és már akkor nagy hatással volt rám. Egyszerűen lenyűgözött, az az adathalmaz, amivel addig még sohasem találkoztam és mindez egy akkor száz éves könyvben, egyszerűen hihetetlen volt. Elhatároztam, ezt a könyvet nekem el kell olvasnom, de a dolgok úgy alakultak, hogy később már nem látogattam a könyvtárat. Nagyon sokáig kerestem az antikváriumokat bújva, sőt egyszer rá is akadtak, de az a példány olyan rossz állapotban volt, hogy végül is elálltam a megvásárlásától. Hangsúlyozom én nem könyvgyűjtő vagyok, nem azért veszek könyvet, mert az jó befektetés, hanem mert érdekel, és ezt a könyvet egyszerűen csak el akartam olvasni. Végül tavaly a Zrínyi Egyetem könyvtárában felfedeztem, hogy létezik a könyvnek egy reprint kiadása. Végül a forrásra is ráakadtam a 
1943 őszén, a kurszki csatát követően a szovjet Vörös Hadsereg általános támadásba ment át. Harkov eleste után, a németek belátták, hogy a szovjetek megállítására egyedül, egy a Dnyeper mentén kiépített védelmi állásban van lehetőségük. Ezt a szovjet hadvezetés, a SZTAVKA is felismerte és megkezdődött a versenyfutás az előrenyomuló szovjetek, és a harcolva hátráló németek között. Végül szeptember 19. és 23. a között a Voronyezsi Front csapatai több helyen is elérték a folyamot és átkelve rajta, hídfőt foglaltak a nyugati parton Velikij Burkin közelében. Viszont a hosszú üldözésben a szovjet csapatok is kimerültek és a siker továbbfejlesztéséhez erősítésre volt szükségük. Ekkor léptek színre az ejtőernyősök…