Ugyan az első világháborúban megjelentek a harckocsik, és bevetésük sikerrel járt, de alkalmazásuk a 20-as 30-as években számos vitát gerjesztett. Sok ország, számos teoretikusa kísérelte meg kidolgozni hatékonyabb alkalmazásuknak elvi alapjait, illetve megkezdődött a feladatuk szerinti osztályozásuk. Olyan később híressé vált nevek fejtették ki véleményüket, mint brit Fuller és Lindell-Hart, a német Guderian, a francia de Gaulle és a szovjet Tuhacsevszkij. Az elméleteket tett követte, és megszülettek az első kísérleti alakulatok. Az így nyert tapasztalatok nyomán megalkották a harckocsik osztályozását. Alapvetően a legtöbb nemzet háromféle harckocsi kategóriát alakított ki. Megjelentek a nehéz, közepes és könnyű harckocsik, noha ezeket a különböző nemzetek máshogy nevezték, alapvetően hasonló kategóriákat alakítottak ki. A britek úttörők voltak az elméletek kidolgozásában, amelyet azután többen átvettek és a saját lehetőségeikhez módosítottak. Az ő elképzelésük szerint szükség volt könnyű-harckocsikra, amelyek majd a felderítést végzik, közepesekre, amelyeket cirkáló harckocsiknak hívtak, ezek feladata az ellenség üldözése volt, és nehéz-harckocsikra, amelyeket gyalogságinak neveztek el, és az ellenség védelmét kellett áttörniük. Alapvetően ezt a kategorizálást mind a szovjetek, mind a franciák átvették, legfeljebb a különböző kategóriák elnevezését, és a műszaki tartalmát árnyalták.
A britek ennek a koncepciónak a keretében alkották meg Mark I-es gyalogsági harckocsijukat, az A11 Matilda I-t, majd a jóval erősebb Mark II-t, A12 Matilda II harckocsikat. Az előbbit 1937-ben, a másodikat közvetlenül a háború kitörése előtt, 1939-ben állították szolgálatba. Még az év júliusában megrendelést adtak a harmadik generáció kifejlesztésére a Mark III gyalogsági harckocsira, amelyből később a Valentine született meg. Alig tört ki a háború Németország és Nagy-Britannia között, még szeptemberben a hadügyminisztérium megrendelést adott a Mark IV, vagy A20-as gyalogsági harckocsi kifejlesztésére, amelyből azután megszületett a Churchill…
A Lengyel Királyság és a Német Lovagrend harca évszázadokon keresztül határozta meg a Balti-tenger térségének politikai viszonyait. A XV. században számos háborút vívtak egymással, váltakozó sikerrel. Ezek közül a leghíresebb, az 1409-1411. között zajlott, amelyben az 1410-es grünwaldi csatában a lengyel-litván csapatok ugyan diadalmaskodtak a lovagrend felett, de nem tudták kiaknázni a sikerüket. A hosszú háborúskodások azonban folyamatosan kimerítette a Lovagrend vezette államot, ami belső feszültségekhez vezetett. A század közepén a gazdag városok és a porosz rendek nagyobb beleszólást szerettek volna a pénzükért cserébe, de a Rend vezetése nem engedett. 1440-ben a Lovagrenddel szemben álló belső erők megalapították a Porosz Szövetséget. A Nagymester kezdetben nem nagy jelentőséget tulajdonított, az ügynek, vagy úgy gondolta, hogy úgy is hamarosan kifullad a mozgalom, vagy pedig egy belső biztonsági szelepnek bizonyul majd. 1550-ben új Nagymester került az ország élére, aki szakított elődje politikájával és elhatározta, hogy leszámol a belső elégedetlenkedőkkel. Ludwig von Erlichshausen 1453-ban elérte, hogy a Német-Római császárság belső bírósága törvénytelennek nyilvánította a Porosz Szövetséget, és elrendelte feloszlatását. A Szövetség azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és mint mind ilyen szervezet, illegalitásba vonult, és titkos szervezkedésbe kezdett. Azonban a gazdag városok polgárai tudták, hogy a profi lovagrendi katonákkal szemben a lázadásuk nem járhat sikerrel, ezért titokban a lengyel királlyal kötöttek szövetséget. IV. Kázmér támogatásáért cserébe felajánlották, hogy győzelmük esetén csatlakoznak a lengyel korona alá. 1454. februárjának elején a lázadók váratlanul megrohanták a lovagrendi várakat, és ezzel kezdetét vette a tizenhárom éves háború…
Mint az a cikksorozat
A tüzérség, a csataterek királynője, amióta a XIV. század közepén először hallatta hangját a harcmezőn, fokozatosan egyre nagyobb szerepet töltött be. Mire beköszöntött a XIX. század, Napóleon, az egykori tüzértiszt, olyan tökélyre fejlesztette, alkalmazását, hogy a puszta tűzereje összpontosításával és manőverezésével diadalt diadalra halmozott. Az ipari forradalom olyan mértékben tette elérhetővé az egykor csak a leggazdagabb uralkodók által megfizethető fegyvert, hogy a modern korban, egészen a második világháborúig eme fegyvernem okozta a legnagyobb pusztítást az ellenség soraiban a harcmezőkön. Azonban az amerikai polgárháború egy ritka kivétel volt, ebben a folyamatos fejlődésben. Sajátos okokból a tüzérség itt nem mutathatta meg oroszlánkörmeit, de ettől függetlenül, mint oly sok esetben, számos újdonsággal és érdekességgel is szolgált…
Ha az olasz katona kerül szóba, akkor a legtöbb ember előtt, egy nevetséges figura jelenik meg, akinek a legfőbb gondja, hogy minél előbb megadja magát. Azonban szerintem ennél sokkal árnyaltabb a kép. Valóban Mussolini személye és megjelenése miatt, a felületes szemlélőben kialakulhatott egy ilyen kép az olasz hadseregről, amelyre bizony rászolgált, ha csak a görögországi hadjáratát szemléljük. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy az olasz haderő nem csak 1935. és 1943. között létezett, és bizony az olasz hadsereg számos olyan történelmi egységgel is rendelkezett, és rendelkezik, amelyeket ha rátermett tisztek vezettek, és megfelelően elláttak, akkor bizony megállták a helyüket. Ezek közül szeretnék most bemutatni egyet…
A Visztulától keletre elterülő táj egyhangúság csak néhány kisebb domb és számos erdő törte meg. Deblin felszabadítása után, már csak alig 100 kilométer választotta el a
Sajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet jutok el könyvesboltokba, így nehezen tudom követni az újabb és újabb megjelenéseket. Mivel lehet, hogy nem csak én vagyok így, ezért megpróbálom időről időre megosztani olvasmányélményeimet a blog olvasóival, hátha egyesek kedvet kapnak egy-egy olyan könyvhöz, amelyről még nem hallottak, de az érdeklődési körükhöz tartozik…